Bűnös vágyak - 57. fejezet

Talpra állni és erősnek lenni… Nem is olyan egyszerű dolog ez, mint hittem. Próbáltam csak a kisbabámra koncentrálni, és nem foglalkozni azzal, hogy vajon ki lehet az édesapja. A munkába még a héten visszatértem, és ez szerencsére egy kicsit elterelte a figyelmem Ákosról és Gáborról. Újra és újra Melinda tanácsa visszhangzott a fejemben, de eltökélt voltam, és eszem ágában sem volt beszélni egyikükkel sem. Semmi értelme nem lenne… Majd megtudják, hogy mi történt, amikor már megszületett. Addig pedig végigcsinálom ezt egyedül és ráérek majd akkor szembesülni a tettem súlyos és fájdalmas következményeivel. Most még nem ment… Nem akartam.

Csak dolgoztam és a szabadidőm nagy részét pedig azzal töltöttem, hogy mindenféle babamagazinokat olvastam, fórumokat bújtam a számítógépen, és hamarosan az aranyos babaruhák nézegetése is a kedvenc elfoglaltságaim közé került. Igen, most már készültem a kisbabám érkezésére. Őt nem terveztem, a terhességem további részét viszont igenis tudatosan akartam végigvinni. Ügyelni akartam mindenre, szorgalmasan szedtem a vitamint, és amint túl voltam a 12. héten, Gina-t is beavattam a dolgokba. Természetesen a diszkrécióját kértem még egy időre, és megbeszéltük, hogy ha nem lesz fennakadás, akkor végig fogom dolgozni a terhességem hátralevő részét. Reméltem, hogy nincs túlzottan jó viszonyban Ákossal és nem fogja elújságolni neki, hogy valamelyik régi osztályvezetője terhes. Sajnos túl kevés nő jöhetett ezen a téren szóba… Melinda, Rita és én… Tehát csak bízni próbáltam abban, hogy a terhességem titokban marad, amíg lehet.

A helyzetet a cégnél csak tovább bonyolította számomra az, hogy hamarosan kimondták a válásomat Gáborral, így újra felvehettem a leánykori nevem. És íme… Immár mindenki tudta, hogy elváltam, és hamarosan az is ki fog derülni, hogy terhes vagyok… Aztán pedig jöhetnek a pletykák, hogy vajon kitől… A volt férjemtől? Vagy mástól? Éljen… Azt hiszem, hogy a dolgok ezen részére még alaposan fel kell készülnöm. Nem akarok csak azért idő előtt eljönni a terhességem okán a cégtől, mert a gonosz pletykák kereszttüze vár majd rám. Eldöntöttem, hogy erős, egyedülálló és jó anya leszek, aki képes egyedül is megállni a helyét, és aki nem szorul egy férfinek sem a támogatására. Nem fogok újra összejönni a kisbabám apjával csak azért, mert gyermeket várok. Na nem, az a nő nem én lennék! Ennyi tartásom van és mindig is volt. A munkám és a karrierem továbbra is fontos lesz nekem, de persze csak a kisbabám után. Gondoskodni fogok róla, szeretni fogom két ember helyett is, és mindent meg fogok adni neki. Igen, képes leszek jó anya és sikeres nő is lenni! Akarom és kész! És ha én akarok valamit, akkor azt bármi áron el fogom érni.

A tervem ez volt, és tartani is akartam magam ehhez. Néha voltak csak gyenge pillanataim, de szerencsére ezek is általában csak otthon értek utol, amikor már egyedül voltam a saját kis fészkemben. Melinda sok időt töltött velem és tényleg bármiben számíthattam rá. Szerintem ő volt az, aki képes volt egyben tartani engem. De amikor teljesen egyedül voltam… És eszembe jutott, hogy mi vár majd rám a kicsi megszületése után… Egyáltalán én kit szeretnék, hogy ki legyen az apja? Ákos, akit a mai napig teljes szívemből szeretek, és akit többé nem akartam látni? Vagy Gábor, aki évekig a párom, és a férjem volt, és aki mindennél jobban szeretett volna már családot alapítani velem? De erre a választ nem adhattam meg, mert a kérdés már el volt döntve, csak éppen azt titkolta előlem a kicsikém, hogy kit fog majd pár év múlva apucinak szólítani.

Az én kicsikém… Aki egyre csak nőtt és nőtt, és lassan, de biztosan elkezdett a pocakom is gömbölyödni. Az ötödik hónap vége felé indult el mindez, és akkor éreztem meg először a mozgását is. Mit ne mondjak, majd kiugrottam örömömben a bőrömből.

De ezzel egy időben azt is tudtam, hogy ideje a munkahelyen is kiteregetni ezt. Lassan és megfontoltan szóltam el magam sorban egy-egy kolléga előtt, és végül egy hét alatt már mindenki tudott is a dolgokról. Hogy közben mit susmogtak a hátam mögött? Nagyon jó kérdés… Próbáltam nem koncentrálni erre, és nem is akartam figyelembe venni a rosszmájú pletykákat.

Viszonylag jól voltam, de a rosszullétek sajnos a terhesség előrehaladtával a doktornő ígéretével ellentétben inkább fokozódtak, mintsem enyhültek volna. Minél jobban teltek a hetek és nőtt a hasam, annál jobban éreztem, hogy nem véletlenül hívják terhességnek ezt a cseppet sem könnyű kilenc és fél hónapot. Igen, nem kilenc, hanem pontosan kilenc és fél hónap... Gyakorlatilag legalábbis ennyi, hivatalosan viszont 40 hetet mondanak, ami valljuk be, nem valami rövid időszak.

Ám az idő lassan, de biztosan repült felettem is. A 26. héten végre biztosan meg tudta mondani a doktornő, hogy igen, biztosan kislányom lesz. De mindig hozzátette viccelődve, hogy 100 százalékig csak akkor lesz biztos, ha már megszületett. Nos igen, de azért én inkább a lányneveken törtem ezután a buksimat, és lassan elkezdtem berendezni a babaszobát. Nem akartam mindent a végére hagyni, és tekintve, hogy egyre nehezebben viseltem a terhet, féltem attól, hogy az utolsó hónapokban már nem lesz erőm vásárolgatni. A hangulatom is egyre jobban ingadozott, de szerencsére a munkahelyen még türtőztetni tudtam magamat. A legtöbb hisztit sikeresen Melinda, vagy Réka nyakába zúdítottam… Réka… Uh, sosem felejtem el, hogy milyen arcot vágott, amikor elmeséltem neki, hogy mi történt. Nem voltak soha titkaim előtte, és a szüleimmel ellentétben neki mindent elmondtam a válásomról és az Ákossal való dolgaimról. Ő megértően fogadta az információkat, és örültem neki, hogy ha nem is nyíltan, de tudtam, hogy mellettem áll. A szüleim… Nos ők már más tészta voltak… Cseppet sem örültek annak, ami történt, és újra és újra azzal szekáltak, hogy vissza kell mennem Gáborhoz, mert a lányomnak szüksége van az apjára. Amikor közöltem velük, hogy nem biztos, hogy Gáboré a baba, akkor meg úgy néztek rám, mint a véres rongyra… Remek… Legalább a nővérem mellettem állt, a szüleim pedig majd megemésztik a történteket. Tudtam, hogy szülőkként nehéz nekik azt végignézni, hogy így kisiklott most az életem, de könyörgöm, felnőtt nő voltam, aki cseppet sem mondható elveszettnek. Akármi is lesz, én meg fogok tudni ezzel birkózni.

Persze azt ők sem tudhatták, hogy valójában milyen kettős életet éltem most. Nappal voltam az erős, határozott, megtörhetetlen Nádor Brigitta, este pedig… Akkor a könnyeim és csak én voltunk, valamint az én kicsi Fannim. Ilyenkor magába temetett a fájdalom és a régen elveszett szerelemnek az emléke, amit még mindig nem tudtam elfelejteni. Főleg azért nem, mert egy apró, icipici részem azt remélte, hogy Ákos Fanni édesapja. Most már el jutottam arra a pontra, hogy néha szerettem volna, ha újra láthatom Ákost. De minden ilyen alkalommal hevesen elhessegettem a gondolatot a fejemből. Vége. Vele vége mindennek, és többé sose fogom azt a csodát megtapasztalni az életben, amit vele élhettem át.

Pokoli kettősség dolgozott bennem nap-nap után, mert egyik felem őt akarta, a másik viszont soha nem akarta látni őt. A másik, a büszke énem… Az, amit ő apró darabjaira tört akkor, amikor kérdés nélkül itt hagyott, mert azt hitte, hogy újra összemelegedtem Gáborral. Nagyon bántott a mai napig, hogy képes volt ennyivel lezárni a kapcsolatunkat és egyszerűen csak lelépett. Sértett, de ugyanakkor fájt is a tette. De ezek mellett ahogy teltek a hónapok, egyre többször kaptam magam azon, hogy róla ábrándozok, és a régi szép emlékekkel a szemem előtt hajtom álomra a fejemet. A sok-sok boldog, együtt töltött pillanat… Amik örökre véget értek, de az én gyarló, hormonokkal megbombázott gyenge lelkem újra és újra azokat a szép perceket sírta vissza. Amikor még boldog voltam. Vele… Szerettem őt, a mai napig szerettem azt a férfit, aki képes volt így megdobogtatni a szívemet. De azt a férfit, aki kérdés nélkül szakított velem, őt nem… Őt a mai napig gyűlöltem ezért a tettéért… Gyűlöltem, mert olyan kínt hívott életre ezzel a lelkemben, amit a mai napig képtelen voltam száműzni onnan. A szerelem nem tudott elmúlni, de a sok fájdalom sem. Minden itt volt még, és nem tűntek tova… Nem tudtam őket száműzni a szívemből. Így hát maradtak az esti keserű könnyek, hogy aztán minden egyes másnap újult erővel vessem bele magam a munkába.

A hetek viszont tovább teltek, és a 7. hónap végére eljutottam oda, hogy egyre sűrűbben látogattam meg reggelente a mosdót, hogy kiadjam magamból a gyomrom üres tartalmát. Éljen, egy fordított terhesség… A jó kis kivételt sikerült kikapnom, mert nekem nem, hogy csökkentek volna a reggeli és a napközbeni rosszulléteim, inkább csak nőttek. Egyre sűrűbben szédültem meg és amikor ez már naponta többször előfordult, akkor úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok tovább. Nem mertem tovább dolgozni, kocsiba ülni, és legszívesebben egész nap pihentem volna. Így végül egyeztettem az orvosommal, majd Gina-val is, és nem sokkal a 30. hét előtt elköszöntem a cégtől. Persze csak ideiglenesen, mert a szülési szabadság lejárta után szerettem volna visszatérni. Hogy miként fogom tudni ezt megvalósítani? Egyedül? Megoldom majd és kész! Más lehetőség szóba sem jöhet.

Így hát odáig jutottam, hogy a napokat immár otthon töltöttem, és az egyedüli társaságom ezután szinte minden délután Melinda, vagy Réka volt. Néha a szüleim is átjöttek, és lassan kezdtek felhagyni az „én és Gábor” lemezzel is, amit már nagyon untam és dühített.

Szóval köszönöm szépen, a történtekhez képest egészen jól voltam. Jól voltam… Pontosan egy bizonyos napig, ami január legelején ért utol és kegyetlenül lecsapott rám, hogy aztán pokoli erővel megsemmisítsen. A nap, ami teljesen összetört és újra a legmélyebb szakadékba lökött… Oda, ahol egyedül voltam a kínommal, a fájdalmammal, a bűntudatommal, és a szégyenemmel. A nap, amit legszívesebben kitöröltem volna a Nádor Brigitta-féle önéletrajzi könyvből.

Következő rész