Bűnös vágyak - 58. fejezet

Sziasztok!

Hát ez a nap is eljött. Sokan vártátok már, hogy ez megtörténjen, hát íme, indul a banzáj. :) De! Mindig van egy de... Említettem nektek korábban, hogy ezzel a fejezettel kifújtak a tartalékaim, és bajban vagyok. Időm elég kevés van, és a storyval is meg vagyok akadva. Nem az a baj, hogy nincs meg a fejemben a váza, és az utolsó fejezetek is meg minden, az már évek óta megvan... A baj az, hogy nem megy a megírása. Amikor nincs meg az az érzet benned, akkor képtelen vagy leülni megírni. Egyszerűen nem megy. :( Higgyétek el, utálom ezt az érzést. :( Szóval most van egy hetem, addig átrágom a dolgot, meglátom mi lesz, és jövő hét pénteken jelentkezek a hírekkel. Nem fogok senkit sem áltatni, ezt megígérem már most. A történetet természetesen be akarom fejezni, sőt utálok félbehagyni storyt és nem is akarom ezt most elkezdeni. A kérdés itt egyedül a mikor. De ne szomorkodjatok, még ne, mert mára van itt még egy fejezet. :)

 Jó olvasást kívánok nektek hozzá és csodálatos közelgő hétvégét és gyereknapot. :)

Morwen

*********

Már körülbelül két hete itthon voltam egyedül és már nem dolgoztam, amikor úgy tűnt, hogy a sors tényleg nem akar békén hagyni a szülésig, és mindent még jobban és alaposabban felforgat körülöttem.

Épp megreggeliztem ezen a viszonylag szép és nyugodt szombati reggelen, amikor váratlanul kopogtattak az ajtómon. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, mert nem vártam ma senkit sem. Melindán és Rékán kívül senki sem szokott meglátogatni mostanában és a szüleim is előre közölni szokták, ha felkeresnek.

Nehéz szívvel keltem fel a kanapéról és végül ajtót nyitottam. A szavam is elakadt, amikor megláttam az ajtóban Gábort. Már a napját sem tudom, hogy mikor láttam őt utoljára. Vagyis tudom… Az irodában, azon a pokoli napon, amikor az életem véglegesen kisiklott. És most újra… Újra ez fog történni, és nem titkolózhatok tovább. Pont így kell őt viszont látnom? Összeszorult a torkom és láttam, hogy ő sem tud mit mondani a döbbenettől.

- Terhes vagy? - kérdezte hitetlenül és azonnal a lényegre térve, a szemei pedig nem tudtak elszakadni a hasamtól. Akárhogy is, de egy majdnem nyolc hónapos terhességet már nem lehetett csak úgy rejtegetni, így lehetetlen volt, hogy akivel találkozok, az ne vegye észre... Szóval esélyem se lett volna bármit is tagadni előtte. Elindult… A pokoli inkvizíció elindult hát.

- Ezért jöttél? - kérdeztem egy gombóccal a torkomban, és közben könnyek gyűltek a szemembe. A váratlan látogatása újra kibillentett a nyugodt pillanatomból, amiket csak keserves küzdelmek árán tudtam Ákos távozása után elérni és magamra erőltetni. Persze csak az emberek előtt… Amikor magam voltam… Egyedül a könnyeimmel… Nos az már más helyzet volt.

- Nem, én... - kezdte habogva, mert még mindig nem tért magához. - Én...

- Bejössz? - kérdeztem nagyot sóhajtva, amikor láttam, hogy a sokktól még mindig nem tudott magához térni. Némán bólintott, majd besétált mellettem a lakásba. Egyenesen a kanapéhoz ment, és mint a robot úgy ült le rá. Én is visszamentem a nappaliba és leültem a kanapé másik végébe.

- Elmondod? - kérdezte tőlem olyan halkan, hogy csoda volt, hogy egyáltalán meghallottam. Némán megráztam a fejem és közben még több könny gyűlt a szemembe. Nem teheti ezt velem, nem szakíthatja fel újra a sebeimet... Nem… Ezt én most nem akarom, erre még nem készültem fel. Még van időm, én azt hittem, hogy még van időm! De Gábor itt ült mellettem és nem tagadhattam tovább, hogy a keserű inkvizíció utolért.

- Gitta... Kitől van a baba? - kérdezte összeszorult torokkal, és máris a lényegre tért.

Ne, ne! Ezt még ne… Nem bírom… Nem akarom… Éreztem, hogy végleg elgyengülök, mert tisztán kihallottam a hangjából a fájdalmat és a halvány reményt. A kezeimbe temettem az arcom és sírva megráztam a fejem. Tudom, hogy nem szabadott volna ennyire elárulnom neki a tetteimmel a kételyeimet és a fájdalmamat, de egyszerűen már nem bírtam magamban tartani a temérdek kínt, ami majd széttépett. Csak Melinda és Réka tudott a történekről, de ők se lehettek mindig mellettem és kaparhattak fel a földről, amikor összetörtem. Ákos elvesztése után... Meghaltam... És a kételyek ezután csak még jobban gyilkolták a szívem és a lelkem.

Éreztem, hogy Gábor közelebb ült mellém és mikor óvatosan a hátamhoz ért, végleg kiszakadt belőlem a fájdalom. Ő gyengéden átölelt, én pedig csak zokogtam, zokogtam és zokogtam. Minden kín elemi erővel kerített a hatalmába és képtelen voltam küzdeni ellene. Összetörtem... Most, hogy Gábort ismét láttam... Egyszerűen sok volt.

- Gitta, nyugodj meg kérlek, ártasz ezzel a babádnak - mondta összeszorult torokkal, amivel csak azt érte el, hogy még jobban rázkódtam a sírástól. Hogy lehet még mindig ilyen jó hozzám és ennyire kedves és önzetlen? Semmivel sem érdemeltem ezt tőle... Az ég világon semmivel sem... - Gitta, kérlek... - mondta ismét olyan kedvesen, mint talán még soha.

Teljesen magába szívott a bűntudat azért, amit vele tettem és magam előtt már láttam, hogy ugyanilyen a fájdalmasan fog majd Ákos is rám nézni, ha megtudja majd, hogy mi történt. Nem… Én ezt nem akarom… Még nem állok rá készen…

A testem egyre gyengébb volt, és én képtelen voltam összeszedni magam és befejezni a sírást. Gábor megérezhette ezt, mert amikor majdnem lecsúsztam a kanapéról, szorosabban magához ölelt. Óvatosan a karjába vont és halványan érzékeltem, hogy felemelt az ölébe, aztán viszont elsötétült előttem minden.

Mikor magamhoz tértem, nem értettem, hogy miként kerültem az ágyamba. A puha takarók teljesen körbevettek, hogy egy kicsit se fázhassak. Értetlenül néztem körbe, és végül megláttam az ágyam szélén ülni Gábort. A kezeivel a lábára támaszkodott és úgy bámult maga elé a földre. Szívszorító látvány volt, nem is csodáltam, hogy újra kicsordultak a könnyeim.

- Mi történt? - kérdeztem rekedt hangon. A csendben olyanok voltak a szavaim, mintha kiabálni kezdtem volna, pedig éppen hogy csak meghallhatta Gábor a kérdésem.

- Elájultál - mondta maga elé halkan. - Én pedig behoztalak ide. Reméltem, hogy nem lesz semmi bajod, és csak elgyengültél.

Lassan felemelte a fejét és aggódva rám nézett.

- Jobban vagy? - kérdezte olyan törődéssel és odaadással, mintha még mindig hozzá tartoznék és felelősséggel tartozna értem. A látvány még jobban kikészítette az amúgy sem ép szívemet, és újra belém mart a fájdalom.

- Igen - feleltem könnyes szemmel. Próbáltam erős lenni, nem engedhetem meg magamnak, hogy ismét kiboruljak. Hiába itt hordom a szívem alatt a kislányom, nem bírok most talpra állni. Pedig miatta muszáj lesz... Meg kell tennem érte.

- Elmondod, hogy mi történt? - kérdezte halkan.

- Én... Nem megy - mondtam ismét sírva fakadva. Fájt felidéznem az emlékeket, és még nem voltam kész arra, hogy beszéljek róla neki.

- Tőle van a baba Gitta?

Újra szippantott magába a fájdalom és teljesen eluralkodott rajtam. Gyenge voltam... Egyszerűen ennyi fájdalommal képtelen voltam megbirkózni. Itt volt hát a kérdés, amitől annyira rettegtem… Amivel tudtam, hogy mindkettejüket tönkre fogom tenni…

- Gitta... Csak erre válaszolj, kérlek - mondta könyörgően. De én már nem bírtam rá nézni, mert féltem, hogy abban a pillanatban megsemmisülök a bűntudattól.

- Nem tudom - szakadt ki belőlem a válasz és ismét elkapott a zokogás. Hát ennyi… Kimondtam… Vége… Az első kör véget ért, én pedig összetörtem…

Gábor óvatosan közelebb ült hozzám és ismét magához ölelt. Engedelmesen a mellkasára borultam és közben hagytam, hogy a szívem utolsó ép maradéka is kettétörjön.

- Van rá esély, hogy én... - kezdte halkan, de nem tudta befejezni a mondatot. Azt hittem, hogy a fájdalom nem lesz nagyobb, de tévedtem. A beszélgetés itt még nem érhetett véget….

Annyira kedves volt és törődő... Fogalmam sem volt, hogy mi történt vele... Ennyire megváltozott volna, mióta elhagytam és elváltunk? Mi lett azzal a Gáborral, akit azelőtt ismertem? Mintha már nem is ő lenne... Eltűnt az a máz róla, amit mindig is utáltam, ami meggátolta, hogy valaha is megismerjem őt magát, amilyen volt ő valójában.

- Igen, van rá - mondtam bűnbánóan. – Nem lehet pontosan megmondani a korát és emiatt… Van rá egy kis esély. Csak a kora miatt... De veled mindig védekeztünk.

- Miért nem kerestél meg? - kérdezte remegő hangon Gábor.

- Mert mi befejeztük. És ez semmin sem változtat – feleltem neki összeszorult torokkal, és próbáltam közben egy kicsit összeszedni magamat.

- De igen, nagyon sok mindent megváltoztat... - mondta fájdalommal teli hangon. - Vele mi lett? Miért hagyott így magadra? - kérdezte feszülten.

- Nem tudja, hogy babát várok...

- De hát... - kezdte döbbenten, de nem bírta befejezni. Láttam rajta, hogy nem akar megbántani, talán az állapotomra való tekintettel volt kíméletes velem. De tisztán érzékeltem, hogy mennyire feszült, és tudni szeretné, hogy miért hagyott el Ákos...

- El kellett mennie... – suttogtam magam elé halkan a hazugságot, mert valójában miattam ment el… Azt hitte, hogy megcsalom Gáborral.

- Azt hittem, hogy szeretitek egymást - mondta értetlenül Gábor. Én csak hitetlenül rá néztem, mert nem értettem, hogy miként képes ilyen dolgokról beszélni velem és miért faggat tovább... Csak magának okoz ezzel fájdalmat... És én? Miért van még mindig mellettem? Semmivel sem tartozik nekem, nem kell foglalkoznia velem. Ezzel csak azt éri el, hogy még jobban összetörök és teljesen felemészt a bűntudatom azért, mert úgy elbántam vele régen...

- Szeretjük... A mai napig - feleltem végül sírva a kérdésére. – Vagyis azt hiszem… Nem tudom…

- Nem értem Gitta... De akkor...

- Gondok voltak a cégnél is... Épp összevesztünk és... Befejeztük - mondtam elcsukló hangon. - Kapott egy ajánlatot Olaszországban. Elment...

- Emiatt szétmentetek? - kérdezte értetlenül Gábor.

- Úgy látta, hogy nem elég erős a kapcsolatunk, legalábbis hogy az én érezéseim nem annyira biztosak, mint az övéi... Nem akart kételyeket... Nem akart magához láncolni... Jobbnak látta, ha elmegy... - mondtam ki a keserű szavakat, amivel csak még jobban megforgattam a szívemben levő tört.

- De a baba... Miért nem mondtad el neki? - kérdezte értetlenül Gábor.

- Nem akartam ezzel magamhoz kötni... Azt akartam, hogy magam miatt legyen velem... És a csók után úgyse hitt volna nekem... – mondtam el végül Gábornak a történet rá vonatkozó részét.

- A csók? Elmondtad neki? De hát tudnia kellett akkor, hogy te nem akartad... – mondta nekem döbbenten Gábor.

- Nem tudtam, hogy meglátott minket... Csak miután elment, azután tudtam meg Melindától...

- Nem is tudtam, hogy a cégen belül ismerted meg őt… - mondta döbbenten Gábor. - De a baba... Akkor is el kellett volna mondanod neki és nekem is – felelte Gábor makacsul.

- Nem! Mondtam, hogy nem akartam ezzel magamhoz kötni, sem őt, sem téged – feleltem neki határozottan.

- De őt szereted... – mondta halkan Gábor, mire én hevesen megcsóváltam a fejem.

- Ne beszéljünk erről, kérlek - mondtam sírva, mire ő még szorosabban átölelt és a hátam simogatta.

- Engem ez nem zavar... De tényleg Gitta. Nem mondom, hogy már nem vagy fontos nekem, de nem ez a lényeg. Össze vagy törve és barátokra van szükséged, támaszra. Tudom, hogy mást nem adhatok, de talán ez is elég neked. Ne aggódj miattam - mondta kedvesen.

Próbáltam megnyugodni és befejezni a sírást, de alig ment. A bűntudatom emésztett azért, mert nem lehettem biztos abban, hogy ki a lányom édesapja. Akit a világon mindennél jobban szeretek, az elhagyott, mert ostoba voltam és nem álltam ki határozottan az érzéseim mellett... Szörnyen megbántottam... És a másik férfi... Aki most a karjaiban tart... Őt is ugyanúgy tönkretettem, és most, hogy elmondtam neki a kételyeimet, még inkább fájdalmat okoztam neki. Ennek ellenére még mindig itt van mellettem és fogalmam sincs, hogy miként képes ezután is törődni velem.

Miért kellett nekem egy ilyen szörnyű helyzetbe kerülnöm? Mit rontottam el, hogy az az időszak, aminek a legszebbnek kellene lennie egy nő életében, nekem ki van kövezve fájdalommal, magánnyal, bűntudattal és temérdek könnyel? Megérdemlem? Minden bizonnyal igen, mert nem csak Gábort tettem tönkre azzal, hogy elhagytam és megcsaltam, de végül Ákost is megbántottam és elüldöztem. És rám ez várt most… Az első vallomás megtörtént, ami pokolian fájt most. Csak merni reméltem azt, hogy a második, ami talán még fájdalmasabb lesz, arra csak a szülés után kerül majd sor. Vagy még később, mert ki tudja, hogy Ákos valaha is visszatér-e majd Magyarországra…

***************

 A folytatás kérdéses ideig szünetel. Erről bővebben itt olvashattok. Addig is egy másik, régi történetemet olvashatjátok el az oldalon, Egy új kezdet címmel.