Bűnös vágyak - 39. fejezet

Sziasztok!

Ismét itt!:) A hétre két fejezetet ígértem Nektek, mert átléptük azt a gyönyörű 10.000-es számot!:) Amikor szeptemberben elindult az oldal ezzel az egy történettel, még nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog ez Nektek.:) Nagyon kellemesen csalódtam.:)

Másfél hete írtátok nekem, hogy legyenek eztán is provokatív fejezetek. Nos, szerintem most szintén egy ilyet sikerült hoznom. Mi a véleményetek a történésekről?:) Ez is egy olyan téma, ami mellett nem nagyon lehet elmenni. Ugyanúgy, mint Gitta megcsalása mellett sem lehetett. Láthattátok, hogy milyen út vezetett oda, és mindenkinek megvan róla a véleménye: helyes vagy helytelen volt? Most erre talán még nehezebb lesz válaszolnotok.

E mellett viszont egyéb dolgok is történnek a fejezet végén. Ti mit gondoltok? Valóban a két szék közül a padlóra fog esni Gitta?

Morwen

*************************

Miután találkoztam a tulajdonossal és mindenben sikeresen megállapodtunk, azonnal hazamentem. Mély levegőt vettem mielőtt beléptem volna a lakásba és felkészültem arra, hogy mindent titokban tartsak Gábor előtt. Ma végleg lezárom vele az életemet és ezt ha tetszik neki, ha nem, el kell fogadnia. Nincs több bizonytalanság, nincs több időhúzás. Ma végleg véget vetek ennek!

Mikor beléptem a lakásba, ugyanaz a látvány fogadott, mint tegnap. Mintha 24 órát utaztam volna az időben, semmi sem változott... Pedig Gábornak elvileg nyugodtan és boldogan kellett volna ma hazavárnia...

- Hol voltál? - kérdezte tőlem Gábor, amint beléptem a lakásba. Egy pillanatra összeszorult a torkom a bűntudattól, de igyekeztem azonnal kiverni belőle. Újra összeszedtem magam és próbáltam magam tartani ahhoz, amit elterveztem. Én döntöttem, elmondtam neki mindezt, ő nem akart beleegyezni, és... Nincs és! Tegnap talán nem voltam elég erős, de ez semmin sem változtatott.. Ezt most látnia kell neki is... Nem tartozok már hozzá.

- A csapatépítőn, már mondtam tegnap. De ezek után tudod, hogy nem tartozok neked beszámolni semmivel sem. Tudom, hogy időt akarsz még, de én nem - mondtam határozottan és közben beljebb léptem a nappaliba.

- Ez nem megy ilyen egyszerűen Gitta - mondta szikrázó szemekkel, majd mérgesen felpattant a kanapéról és közelebb lépett hozzám. Egyáltalán nem értettem, hogy miért ilyen dühös emiatt, tegnap még egészen nyugodtan váltunk el. Bár ő nem tudhatta, hogy azóta mik történtek... Értetlenül néztem rá, és próbáltam rájönni, hogy miért ilyen. Sose volt féltékeny, ha szórakozni voltam, bár tény, hogy most lett volna rá oka. Jobban mondva csak, ha még hozzá tartoznék. Sajnos az a baj, hogy ő igenis azt hitte, hogy még mindig hozzá tartozok... - Nem váltunk még el, és te ennek ellenére nem itthon aludtál. Tudtommal nem másnap délutánig tart a záró buli - folytatta egyre ingerültebben.

- Ha tudni akarod, Melindához mentem át, nála aludtam. Most jobb? - vágtam hozzá mérgesen az első dolgot, ami az eszembe jutott. Szerencsére a kérdőre vonása azonnal dühöt váltott ki belőlem, így legalább ez egy őszinte reakció volt tőlem.

Ezelőtt nem gondoltam arra, hogy valamit ki kell találnom, hogy miért nem aludtam itthon. De a Melindánál alvás kézenfekvő és ésszerű magyarázat volt. Többször volt már rá példa. Nem akartam neki magyarázkodni, de az sem akartam, hogy dühösen és mérgesen váljunk el egymástól, így hazudnom kellett, hogy nehogy megtudja az igazat. Az ő érdekében... Nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni neki, elég ha engem mar belül a bűntudat, mert nem voltam elég világos és határozott vele tegnap.

Gábor úgy nézett rám, mintha képes lenne most azonnal felrobbanni mérgében és úgy tűnt, hogy semmit sem értek a szavaim.

- Valóban? Épp az imént beszéltem Melindával... Érdekes módon nem vetted fel a mobilod. Gondolta, hogy néma üzemmódban van, ezért a vezetékes telefonon keresett.

Levegőt sem mertem venni a döbbenettől, mert nem számítottam arra, hogy most nem tudok Melinda mögé bújni. A rettegés egy pillanat alatt eluralkodott rajtam... Nem, nem, nem lehet, hogy a legszörnyűbb rémálmom válik valóra... Hiába, a hazug embert hamarabb utolérik, mint... Igen, igen, azt hiszem most a saját bőrömön tapasztalhatom, hogy mennyire igaz ez a mondás... De talán még meg tudom menteni a helyzetet, muszáj megpróbálnom... Nem akarom elmondani Gábornak az igazat, úgy érzem, hogy az már túl sok lenne számára és félreértené. De ha szigorúan vesszük, nincs mit félreértenie. Megcsaltam... Mintha most tudatosult volna bennem igazán az, hogy ez mit is jelent. Mit érezne, ha megtudná, hogy én egy másik férfival... Nem, nem, ezt nem szabad... Nem akarok fájdalmat okozni neki... Azt nem érdemli... Valahogy meg kell mentenem a helyzetet...

- Szóval Gitta? Nem tartod furcsának, hogy az az ember keres téged itthon, akitől elvileg nemrég indultál haza? - szegezte nekem szikrázó szemekkel a kérdést.

- Az új lakás tulajdonosával találkoztam az imént, ha tudni akarod - mondtam közömbös hangon, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és csak ő fújná fel a dolgot, és látna olyat, ami nincs is.

- Valóban? De még ha vele is töltötted az egész vasárnapot, amit kétlek, még mindig nem válasz arra, hogy hol töltötted az éjszakát - mondta egyre ingerültebben és dühösebben.

- A szórakozóhelyen, a többiekkel - vágtam rá ingerülten, mert már nagyon idegesített a vallatása és féltem, hogy a végén valamivel elszólom magam. Faképnél akartam hagyni, mert tudtam, hogy ezzel bizonyítanám a legjobban az ártatlanságomat, de ő nem fejezte be.

- Az istenért Gitta, ne nézz ostobának! - kiabálta magából kikelve és közben megragadta a két karomat. - Kivel csaltál meg?

- Nem tartozom neked magyarázattal, megmondtam, hogy vége! - vágtam hozzá mérgesen és közben éreztem, hogy minden elveszett. Ezt most már nem tudom megmenteni, túlságosan mérges lettem én is azért, mert nem akarta befejezni ezt az egészet, és nem csak fizikailag nem akar elengedni. - Most pedig engedj el!

- De igenis magyarázattal tartozol, mert a férjed vagyok! Halljam, ki az? - kiabálta az arcomba tiszta dühvel.

- Semmi közöd hozzá - üvöltöttem neki magamból kikelve, majd kitéptem a karjaimat a kezéből. Nem akartam elmondani neki ezt, de annyira kihozott a sodromból a viselkedése, és az hogy ki akar sajátítani, hogy végül mégis megtudta. Nem akartam már megóvni ettől, mert végleg kijöttem a béketűrésből. Dühösen lehúztam az ujjaimról a gyűrűt, majd mielőtt bármit is szólhatott volna, a kezébe nyomtam őket. - Megmondtam, hogy vége! - mondtam neki mérgesen.

Egy pillanatra lesiklott a szeme a kezében tartott gyűrűkre, majd szikrázó szemekkel nézett rám. Gondolkodni sem volt időm, mert a következő pillanatban csak azt éreztem, hogy alig bírtam talpon maradni és a bal arcom majdnem leszakadt a helyéről, annyira fájt. Mire felfoghattam volna, hogy mi történt, addigra már vége is volt. Gábor azonnal lendítette a kezét, a gyűrűk kiestek közben belőle, és mire kopogva földet értek, az én arcom már sajgott a pofontól, amit iszonyatos erővel adott.

- Egy átkozott ribanc vagy! Egy olcsó kis szajha - üvöltötte magából kikelve, majd mire észbe kaptam volna, a bejárati ajtó már csapódott is és ő már sehol sem volt.

Meredten néztem a padlón előttem heverő gyűrűket, de nem volt lelkierőm felvenni őket. Odasétáltam a kanapéhoz és reszketve lerogytam rá. Egyszerűen nem bírtam felfogni a történteket. Gábor sose ütött meg és nem hittem volna róla, hogy képes rá. Talán csak az fordította ki önmagából, hogy megtudta a hűtlenségem. De hát... Még ha házasok vagyunk is... Tudta jól, hogy vége. Talán tegnap nem adtam a tudtára ezt, de attól még semmi sem változott... Vagy számára mégis?

Miattam előbb hazautazott Amszterdamból és tegnap úgy hagytam itt, hogy a remény szikrája költözött a lelkébe... Most pedig megtudta, hogy egy másik férfival töltöttem az éjszakát. Nem tudtam arra gondolni, hogy mennyire jó volt az az éjszaka, mert a szívem most fagyos volt és belül zokogott. Nagyon megbántottam Gábort, és ezt nem érdemelte. Gyűlölnöm kéne a pofon miatt, de nem megy, mert megérdemeltem... Igaza van... Ribanc... Szajha...

A szavai mélyen érintettek és a lelkemig hatoltak... Sosem aláztak meg még ennyire, és akármennyire is kiálltam mindig magamért, most nem ment... Nem, mert Gábor minden szava igaz volt... Mintha a pofonnal térített volna észhez és azzal világosodtam csak meg a tetteimet illetően...

Orvul becsaptam őt és kegyetlenül átgázoltam rajta és nem vettem figyelembe az érzéseit. Hogy lehettem ennyire szívtelen vele? Nem akartam ilyen csúnyán lezárni ezt az egészet, békében is elválhattunk volna... Erősebbnek kellett volna lennem Ákos mellett. Nem szabadott volna elgyengülnöm... De annyira boldog voltam vele... Még egy bizonyíték arra, hogy Gábornak igaza van... Önző voltam vele szemben... Nem vettem figyelembe őt és az érzéseit.

De mégis mit hittem? Hogy büntetlenül titokban tarthatom ezt? A sors iróniája, hogy pont a legjobb barátnőm árult el, persze nem szándékosan. Egy pillanat! Gábor mintha azt mondta volna, hogy Melinda nem ért el mobilon. De hát az hogy lehet? Nem némítottam le a telefonom, egész este a zsebemben volt és... Te jó ég! Elhagytam volna? Vagy... Nem hagyhattam Ákosnál, mert a kezembe se vettem nála a telefont. De egy próbát megér.

A vezetékes telefonért nyúltam és tárcsáztam a telefonomat. Kicsengett, szóval nem merült le. Kettő, három, négy, öt csengés... Megszakadt, és valaki felvette?

- Halló! - szólt egy döbbent női hang a telefonba.

- Halló! Bocsánat, de ön éppen az én telefonomat tartja a kezében. Öhm, megtudhatnám, hogy hol hagytam el?

- Hát ezért volt a földön a telefon! - mondta a nő csilingelő nevetéssel. - Minden bizonnyal itt felejtette. Valami úton-módon - tette hozzá sejtelmes hangon.

- Elmondaná, hogy hol van az az itt? - kérdeztem feszülten. Valamiért egyáltalán nem tetszett a nő kedves hangja és féltem, hogy a legrosszabb rémálmom vált valóra.

- Hogyne! - mondta nevetve. - Némedi Ákos lakásán. Gondolom tudja, hol van.

Éreztem, hogy a telefon megremeg a kezemben, és majdnem kicsúszott belőle. Nem akartam felfogni a nő szavainak a jelentését, azt pedig még kevésbé akartam tudni, hogy kicsoda.

- Halló! Itt van még? - kérdezte a nő türelmetlenül.

- Igen, persze. Mondja, Ákos ott van most?

- Nem, nincs még itthon - mondta unottan a nő. - Óhajt neki valamit üzenni?

- Nem, én csak... Megtudhatom, hogy ön kicsoda? - tettem fel a kérdést, amire nem voltam biztos, hogy tudni akarom a választ.

- A felesége vagyok. Hopsz, bocsánat, nem is, a volt felesége - tette hozzá nevetve. - Mindig elfelejtem ezt az apróságot.

Éreztem, hogy a levegő megfagyott körülöttem a szobában és a szívem szép lassan kettéreped... Nem.... Ez nem lehet... Nem verhetett át... A volt felesége... Mit keres vasárnap este a lakásában, ha nem azt, hogy... Istenem, miért tetted ezt velem? Miért hittem azt én ostoba, hogy a boldogság valós és létezhet? Zihálva kapkodtam levegő után és azt hittem, hogy menten megfulladok. A szívembe mart valami olyan kegyetlen fájdalom, hogy legszívesebben magam téptem volna ki, hogy azonnal megszűnjön.

- Szóval? - szólalt meg türelmetlenül a nő a vonal másik végén.

- Tessék? - kérdeztem döbbenten. Teljesen maga alá temetett a kín és semmit sem hallottam, fogalmam sem volt, hogy mit mondhatott nekem Ákos volt felesége.

- Azt kérdeztem, hogy csevegünk még, vagy eljön most a telefonjáért, vagy türelmesen megvárja, míg Ákos visszaadja önnek?

Egymást kergették a gondolatok a fejemben és próbáltam kitalálni, hogy mit tegyek. A nő kérdése jogos volt, és mérlegelnem kellett azonnal a lehetőségeimet, ezért össze kellett szednem magam. A telefonomra szükségem van, szóval... Elmenjek most a telefonomért, vagy... Nem, most kell elmennem érte! Ezek után látni sem akarom Ákost! Átvert és... Jobb, ha a szeretőjétől, vagy feleségétől, vagy barátnőjétől, vagy tudom is én kijétől kapom vissza a telefonom! Holnap úgyse dolgozok és nem kell látnom azt az kétszínű képét. Tudtam, jól éreztem az elején, hogy egy hazug nőcsábász! Az ösztöneim figyelmeztettek, de én mégse hallgattam rájuk, belesétáltam a csapdájába. Még hogy nem akar velem lenni, mert férjnél vagyok! Micsoda hazugság, ő pedig a volt nejével hetyeg!

A dühtől remegett a telefon a kezemben, de végül sikerült annyira megnyugodnom, hogy válaszoljak.

- Tudunk most találkozni? Elmennék a telefonomért.

- Persze, itt leszek, várom - mondta a nő habozás nélkül, de nagyon unott hangon.

Már majdnem letettem volna a telefont, amikor eszembe jutott egy apróság, ami jelen helyzetben igen kínos volt számomra.

- Megadná a címet? Sajnos, nem tudom... - mondtam halkan, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy mi a pontos cím, és nem voltam biztos abban, hogy emlékezetből odatalálok.

A nő harsányan felnevetett, én pedig türelmesen próbáltam megvárni, amíg befejezi. Egész testemben remegtem és nem sok hiányzott, hogy ne csapjam le azonnal a készüléket.

- Hát persze, honnan is tudná, nem az volt a lényeg az éjszaka, igaz? Hjaj, az én kis Ákoskám, hozza a formáját - tette hozzá nevetve, mire már éreztem, hogy a könnyeim is kicsordultak. - De most nem ez a lényeg, a cím Nagyfüredi utca 34. Így idetalál?

- Persze, így már meglesz, köszönöm.

- A házat azért felismeri? - kérdezte nevetve.

- Hogyne - szűrtem idegesen a fogaim között. - Húsz perc és ott vagyok. Köszönöm - tettem hozzá illedelmesen, de a szó égette a torkomat.

- Szívesen! Ákoskám üdvöskéjének mindent - mondta sejtelmes hangon, majd letette.

Meredten bámultam magam elé, de egyszerűen semmit sem láttam a könnyeim mögül. Becsapott... Átvert... Kihasznált...Hazudott... Hogy lehettem ennyire vak és ostoba? Egész testemben remegtem és így álltam fel a kanapéról is. Indulnom kell a nőhöz... Nem várhatok, mennem kell mielőtt Ákos hazaér és... Nem még gondolni sem akartam arra, hogy utánam azt a nőt öleli... Csókolja...

A szívem mintha ki akarna szakadni a helyéről, úgy dübörgött és fájt. Lassan elbotorkáltam a fürdőig, hogy megnyugtassam magam egy kis hideg vízzel. Az arcom égette a hűs víz és egy kicsit megnyugodtam, legalábbis a könnyeim nem folytak tovább. Elgyengülve emeltem fel a fejem, hogy megnézzem mennyire varázsolt rám nyugodt arcot a hideg víz. A vér is megfagyott bennem, amikor megláttam Gábor keze nyomait az arcomon. Arra nem is gondoltam, hogy megmarad a helye. Te jó ég! Ezzel most mit csináljak?

Ijedten töröltem meg az arcom, majd rengeteg alapozót kentem magamra, mire viszonylag sikerült eltüntetnem a pofon nyomait. Nem tökéletes, de jobb mint volt. Egymás után vagy tízszer vettem mély levegőt, mire volt annyi erőm, hogy kilépjek a fürdőszobából. A mellkasom szaporán emelkedett fel és le, és habár a könnyeim vissza fojtottam, a szívemet maró és rázó keserves kín és fájdalom nem tudott tovatűnni. Az idő már nagyon sürgetett, így nem engedhettem meg magamnak, hogy összetörjek. Indulnom kell.

Remegve vettem magamhoz a kocsi kulcsot, majd minden erőmet összeszedve elindultam.

Következő rész