Bűnös vágyak - 34. fejezet

Szerencsére mindenki időben összecsomagolt, ezért viszonylag korán visszaindulhattunk Budapestre. Ákossal csak egyetlen pillantást váltottunk, amikor beszálltunk a buszba, többet sajnos nem kommunikálhattunk a történtekről. Mikor látta, hogy Melinda mosolyogva lépked mellettem, érezhetően felengedett a feszült testtartása és nyugodtan szállt be ő is a buszba.

Az út nyugodtan telt és egyáltalán nem voltam már feszült. Kellemesen elcsevegtünk Melindával semmit mondó témákról, ami most nagyon jól esett. Ez a pár nap a kikapcsolódásról szólt, és ez a beszélgetés most tökéletesen illett hozzá levezetőként.

Miután visszaértünk a vállalat elé, mindenki hazament taxival, hogy estére elkészüljön. Várt még ránk egy közös kötetlen vacsora egy szórakozóhelyen, amit magam is meglepődtem, hogy mennyire jó kedvvel vártam. Nagyon jól éreztem magam ezen a három napon, és egyáltalán nem tartottam tehernek az esti kötelező partit. Ez már nem tartozott szorosan a csapatépítő tréningekhez, de nálunk már hagyomány volt az ilyen fajta lezárása, és mivel mindig jól sikerült, most is vidáman vártam.

Jó kedvvel szálltam ki a taxiból a ház előtt, és siettem fel a lifttel, hogy minél előbb elkészüljek. Legnagyobb döbbenetemre, a lakás nem üresen fogadott. Gábor ült a kanapén és meredten nézte a nappali közepére pakolt néhány dobozt, amiket már az indulásom előtti este összepakoltam.

- Szóval nem tréfáltál - mondta kimérten rám sem pillantva és még a köszönést is mellőzte. Hűvös fogadtatás volt ez tőle, de jelen helyzetben nem is számíthattam jobbra. Alaposan meglepett, nem hittem volna, hogy két nappal előbb hazajöhet. Vajon miattam tette? Vagy csak egyszerűen előbb végzett kint a munkájával?

- Nem, nem tréfáltam - feleltem neki halkan és letörten. Nyomasztó volt a szituáció és rám is rám ragadt a búskomorsága. Nem hittem volna, hogy itt találom majd, és ismét szembe kell néznem a kettőnk közt feszülő nehéz helyzettel. Teljesen váratlan volt, de mégis azonnal maga alá temetett a feszült helyzet. - Sajnálom, nem akartál komolyan venni. Én mindent megtettem - mondtam bűnbánóan és közben behúztam a bőröndöt a lakásba, mert egész eddig csak az ajtóban álltam. A döbbent látvány, ami a kanapén ülve fogadott, az ajtóba szegezett és nem tudtam abban a pillanatban beljebb lépni.

- Mindent? - horkant föl mérgesen Gábor és fájdalmas tekintettel nézett rám. - Ebben nem értek veled egyet.

- Nem számít most már - mondtam keserűen. Talán igaza volt, nem mindent tettem meg, de most nem is a házasságunk rendbe hozataláról volt szó, hanem arról, hogy én mindent megpróbáltam Amszterdamban, hogy a tudtára adjam, nem viccelek és valóban el akarok válni. -  Döntöttem, kérlek ne nehezítsd meg. Vége van...

- Ennyivel nem lehet vége - mondta keserűen és megrázta a fejét. A kezébe temette az arcát, és nagyot sóhajtott.

- Sajnálom. Ezért jöttél haza előbb? - kérdeztem tőle összeszorult torokkal. Akármennyire is el akartam szakadni tőle, borzasztóan fájt így látnom őt. A bűntudatom életre kelt, bár fogalmam sincs, hogy miért. Nem Ákos miatt... Nem... Azért, mert fájdalmat okoztam Gábornak, pedig ezt nem érdemelte tőlem. Jó ember és mindig szeretett, óvott, gondoskodott rólam, ha kellett. De ez már kevés volt nekem... Ennyire telhetetlen lennék? Vagy csak önző? Fogalmam sincs...

- Igen, miattad jöttem haza előbb - mondta fájdalmas hangon, majd ismét rám nézett. - Igyekeztem mindent a lehető legrövidebb idő alatt elrendezni és szerencsém volt, már ma hazarepülhettem. Hozzád - tette hozzá úgy, mintha ezzel valami hatalmas áldozatott tett volna értem. Talán így is volt, és valószínűleg a bűntudatomra játszott... Amit már sikeresen el is ért és életre keltett... Túlságosan is... A szívem teljesen összeszorult és alig bírtam levegőt venni.

- Csapatépítőn voltam, tudod - szólaltam meg nagy sokára, elterelve a témát és a gondolataimat a szavairól. Nem mintha olyan nagyon fontos lett volna, hogy hol jártam most, és miért nem talált itthon. - Nem akartalak terhelni a költözéssel és azt sem szerettem volna, ha végig kell nézned. Hétfő estére, mire hazajöttél volna, már nem lettem volna itt.

- Remek fogadtatás, mondhatom - morogta keserűen maga elé.

- Mondtam neked ezt Amszterdamban... - kezdtem bele halkan, mire ő türelmetlenül legyintett.

- De ilyen hirtelen? Az istenért Gitta, fel sem tudom fogni!  - fakadt ki keserűen és közben felpattant a kanapéról. - Semmi előjele nem volt. Én azt hittem, hogy boldog vagy mellettem, erre tessék!

- Erről nem te tehetsz, és ezt most komolyan mondom - válaszoltam neki mentegetőzve és éreztem, hogy elhomályosul a látásom. Túlságosan fájt már a szívem... Túlságosan is... Nem, most nem gyengülhetek el. Erősnek kell lennem és meg kell értetnem vele, hogy miért döntöttem így, és el kell fogadnia. Mély levegőt vettem, majd folytattam. - Változtam és rájöttem, hogy nem erre van szükségem. És biztos vagyok abban, hogy egy kapcsolatban te is ennél többre vágysz.

- Nekem minden tökéletes volt! - mondta erősködve, mintha ezzel mindent meg lehetne oldani.

- Nekem nem... És ez itt a probléma.

- A francba Gitta, gondoljuk ezt át - mondta kérlelően, de a szavai, a testtartása, a gesztusa, minden tele volt feszültséggel és fájdalommal. Borzasztó volt így látni őt... Egyre jobban fájt, és fogalmam sem volt, hogy miként leszek képes megbirkózni a belül majd szétfeszítő bűntudattal.

- Én már átgondoltam Gábor, kérlek, próbáld meg elfogadni - feleltem erősködve, de a hangom már egyáltalán nem volt határozott. Elcsuklott és vékony volt, és akármennyire is próbáltam, nem sikerült küzdenem ez ellen...

- Sajnálom, nem megy... Nézd, én csak szeretném, ha nem felelőtlenül dobnánk ki a kapcsolatunkat az ablakon - mondta szelíden és halkan, és közben közelebb lépett hozzám.

- Nem felelőtlenül... - tettem hozzá fejrázva, de ez sem hatott rá. Mintha nem akarta volna felfogni azt, amit mondtam. Nem akarta elfogadni a döntésem, most már tisztán láttam ezt rajta. Foggal-körömmel küzdeni fog, amíg... Amíg... Meddig? Fogalmam sincs...

- Kérlek... Adj egy kis időt. Csak pár nap, és beszéljük meg ezt az egészet... - mondta könyörgően és még közelebb sétált hozzám, és megállt előttem. - Esélyt sem adtál arra, hogy helyrehozzam a hibáimat... Nem mondtad el, ha bántott valami... Hogy bírtam volna így bármit is tenni, hogy neked jó legyen? Csak pár nap... Ennyit kérek tőled.

Olyan könyörgően nézett rám, tele szerelemmel a szemében, hogy szinte csak most tudatosult bennem, hogy ő még most is mennyire szeret. Lehet, hogy nem úgy mutatta ki, ahogy kellett volna, de... Óvatosan megfogta a kezem és én lenéztem rájuk. A kezem megremegett, de nem az érintésétől, hanem az egyre erősödő fájdalomtól a szívemben. A szavam is elakadt, amikor megláttam, hogy a kezében ott vannak a gyűrűim. Minden bizonnyal megtalálta őket a kisasztalon, ahova indulás előtt tettem... Észre se vettem eddig, hogy nála vannak. Végig a kezében szorongatta őket...

Ellenkezni sem volt időm, mert óvatosan felhúzta az ujjamra az eljegyzési gyűrűt, majd a jegygyűrűt.

- Csak pár napot adj... Kérlek.

Éreztem, hogy a könnyeim kicsordulnak és nem tudok felelni. Teljesen sarokba szorított és eltalálta a szívemet ott, ahol a leggyengébb volt. Nem akartam neki még több időt adni, mert tudtam, hogy vége van.... Nem reménykedhet hiába, én már véget vetettem ennek. De talán pár nap kijár neki tőlem, csak amíg megnyugszik és teljesen átbeszélünk mindent. Talán ezzel nem ártok senkinek sem...

Összeszorult szívvel bólintottam, mert úgy éreztem, hogy ennyit meg kell adnom neki. Muszáj... Döbbenten néztem magam elé, mert azt éreztem, hogy ismét összezavarodok és elbizonytalanodok... Nem az érzéseimben, mert azok tudtam jól, hogy már Ákoshoz kötnek. Csak abban nem voltam most biztos, hogy valóban jól döntöttem-e... Gábor mindent megadott nekem, amit egy jó férj megadhat... Csak a tűz és a szerelem hiányzott... De ha ez mégsem szükséges a boldog élethez? Ki tudja, talán erre sose kapok majd választ... Létezhet az, hogy egyszer megbánom, hogy elhagytam? Nem hiszem... Az nem lehet...

- Mennem kell készülni. A záró vacsora még hátra van - feleltem nagyot nyelve, mire ő csak mosolyogva bólintott. Minél előbb menekülni akartam ebből a helyzetből, mert úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Teljesen el fogok gyengülni és Gábor le fogja rombolni a szilárd elhatározásom. Nem! Azt nem hagyhatom. Nincs értelme tovább folytatnunk, vagy újrakezdenünk!

- Igen, tudom - felelte halkan és kedvesen. - Menj csak és érezd jól magad.

Óvatosan közelebb hajolt hozzám, de legnagyobb döbbentemre csak egy gyengéd puszit adott az arcomra. A könnyeim végleg kicsordultak és azonnal hátat fordítottam neki és besiettem a fürdőszobába. Máris gyűlöltem magam azért, amit tettem... Nem szabad hiú reményeket táplálnom belé, mert nincsenek... Nem lehet... Hogy voltam képes ennyire elrontani mindent?

Óvatosan megmostam hideg vízben az arcomat és nagyot sóhajtva megtöröltem. Ma már nem beszélek vele erről, ideje indulnom a záró partira. Holnap délután találkozok a lakás tulajdonosával, és utána mindent megbeszélek Gáborral. El kell fogadnia higgadtan a döntésem... Mást úgysem tehet... Nem szabadott volna abba a hitbe ringatnom az előbb, hogy van még számunkra remény. Ha nem lenne Ákos, akkor sem lenne kettőnknek közös jövője...

Következő rész