Bűnös vágyak - 33. fejezet

A vér is megfagyott bennem, amikor eljutott a tudatomig, hogy mi történt. Egy másodperc alatt elszakadtunk Ákostól és mindketten döbbenten kaptunk a fejünket az ajtóban meredten minket bámuló Melindára.

- Ti... - kezdte döbbenten, de nem bírta befejezni.

Éreztem, hogy teljesen ledermedek és nem bírok mozdulni sem. Alig tudott eljutni a tudatomig az, hogy mi történt. Melinda... Csók... Ákos és én... Minden hazugságomra fény derült... Teljesen magába szippantott a kétségbeesés, és alig bírtam megszólalni.

- Melinda, ez nem az aminek látszik, ez... - kezdtem habogva és éreztem, hogy a szégyen és a bűntudat teljesen maga alá temet. Miért nem kaphattam meg azt a lehetőséget, hogy magam mondom el az igazat Melindának? Miért így és itt kellett rájönnie?

- Micsoda? Nem az? - fakadt ki döbbenten Melinda. - A francba Gitta, mi lett veled? Befeküdtél az új főnök ágyába? Megcsalod Gábort és miatta elhagyod? De mégis...

- Állj, állj Melinda, kérlek hallgass végig minket - mondtam neki könyörgően. A szívem hevesen vert, de ezúttal nem Ákos közelsége miatt, hanem mert a legjobb barátnőm olyan csalódottan nézett rám, mint még soha. A harag is ott volt a tekintetében, ami tudtam, hogy teljesen jogos, de mégis nagyon fájt. - Kérlek! - tettem hozzá még egyszer, de látszólag nem hatott ez sem rá.

Segélykérően Ákosra néztem, aki látszólag egyáltalán nem tudta, hogy miként másszunk ki ebből a helyzetből. Ugyanolyan meglepett és zavart volt, mint én, bár kétségtelenül jobban leplezte ezt.

- Mindent félre ért Melinda - mondta végül letörten, majd rám nézett. - Jobb lesz, ha most magatokra hagylak titeket. Sajnálom, az én hibám.

Ismét gombóc nőtt a torkomban, mert fogalmam sem volt, hogy jó ötlet-e, ha most magunkra hagy. De miért rettegek ennyire a saját barátnőmtől? Ha egyáltalán az még... Talán igaza van Ákosnak, és nekem kell ezt megbeszélnem Melindával. Többet érünk el így, mintha ő próbálna meg beszélni vele, mint a főnöke.

- Nem, semmi baj Ákos, megbeszélünk mindent - feleltem neki halkan, mire ő csak bólintott, majd Melinda döbbent tekintetével kísérve magunkra hagyott minket.

- Elment az eszed - mondta Melinda hüledezve.

- Nem, Melinda, kérlek hadd mondjak el mindent... - kezdtem bele esdeklően és igyekeztem összeszedni a gondolataimat, de alig ment. Teljesen összezavarodott minden a fejemben, és nem tudtam, hogy miként hozzam helyre a hibámat, amivel a kapcsolatunkat megmérgeztem. - Tudom, hogy hibáztam, mert nem voltam őszinte veled, de... Egyszerűen ma sem tudom, hogy mi lesz velünk. Végig köztünk állt Gábor, ezért soha nem jött szóba, hogy ő meg én... De hiába, annyira elveszítjük a fejünket egymás mellett, hogy... Nem csaltam meg Gábort, addig sose voltunk képesek elmenni.

- Miatta hagyod el? - kérdezte értetlenül Melinda.

- Nem! - vágtam rá azonnal. Hogy gondolhatja ezt rólam, persze hogy nem! Ákostól függetlenül hoztam meg ezt a döntést. - Vagyis szeretném azt hinni, hogy nem - folytattam letörten. - Talán Ákos döbbentett rá arra, hogy igenis létezik valami nagyobb boldogság egy kapcsolatban, mint ami nekem eddig kijutott Gábornál, de nem miatta hagyom el. Sose kérte ezt tőlem... Te is tudod jól, hogy mennyire rossz a házasságom és te mondtad többször is, hogy lépjek.

- De ne egy másik miatt! - vágott közbe ingerülten.

- Tényleg nem ő járt a fejemben, amikor ítélkeztem a házasságom felett. Nézd, Melinda, sajnálom, hogy nem mondtam ezt el neked, de mind a mai napig azt szeretnénk hinni, hogy ez csak egy apró botlás a részünkről, és...

- Szereted? - szegezte nekem váratlanul a kérdést, félbeszakítva ezzel a magyarázkodásomat.

- Tessék? - kérdeztem tőle értetlenül. Mégis hogy jön ez most ide? És mi köze ahhoz, hogy hazudtam neki ebben?

- Szereted? - ismételte azonnal újra.

- Én... Nem tudom, én... - fogalmam sem volt, hogy hova akar ezzel kilyukadni és most hirtelen miért érdekli. Mintha én tudnám, hogy pontosan mit is jelent nekem Ákos... A gondolataim kuszák voltak, és alig tudtam szavakba önteni őket. - Olyan boldog vagyok mellette, mint még soha senkivel... És megőrülök, ha nem lehetek vele, és... Azt hiszem igen - mondtam végül nagyot nyelve. Ahogy kimondtam ezt, a szívem édes forróságba borult és hirtelen már nem is tűnt olyan szörnyűnek ez a szituáció, amiben most Melindával voltam.

- És ő? - kérdezte szigorúan, mintha az lenne a dolga, hogy kifaggasson engem az érzéseinkről.

- Fontos vagyok neki, de az érzések... - kezdtem bele bizonytalanul. Ezt még sose gondoltam így végig. Tényleg, vajon tényleg szeret engem Ákos? Közvetlenül sose mondta ki, de... Eszembe jutott egy mondata, ami rejtetten talán pontosan az érzéseit adta a tudtomra. Csak a mondat egy részére emlékeztem, az hogy mire mondta és miért, már egyáltalán nem volt lényeges számomra. "Ha azt mondanám, hogy beléd szerettem..." Belém szeretett? Létezhet ez? Valóban szerelmes lenne belém Ákos? Nagyot nyeltem és rájöttem, hogy válaszolnom kellene Melindának. - Annyira korai még erről beszélni. Talán igen, túl erős érzések kötnek minket össze, és...

Melinda váratlanul elmosolyodott, amit nem tudtam mire vélni. Most mégis mi ütött belé? Az előbb még olyan szigorúan nézett rám, hogy azt hittem képes lenne egy kanál vízben megfojtani, amiért hazudtam neki, most meg... Mosolyog? Mi ez az egész?

- Össze-vissza beszélsz Gitta - mondta fejcsóválva, amivel csak növelte az értetlenségem.

- Nem értelek... - mondtam összezavarodva.

- Te szerelmes vagy, csak erre céloztam ezzel - mondta immár vigyorogva. - Jól beválasztottál, mondhatom.

- Én... Én nem választottam, hanem... - kezdtem habozva. - Csak úgy jött.

- Ez már csak ilyen.

Teljesen értetlenül meredtem magam elé és próbáltam feldolgozni a szavait. Szerelmes? Én? De... Valóban így lenne? Ákos talán igen, de hogy én... A szívem ismét forróságba borult, sokkal forróbba, mint eddig valaha. Teljesen átjárta a mellkasomat, míg végül már az egész testemben éreztem. A döbbentem egyszerűen azonnal elillant és önkéntelenül is elmosolyodtam.

- Azt hiszem, hogy igazad lehet - mondtam mosolyogva, de még mindig hitetlenül néztem magamba és próbáltam értelmezni a bennem szétáradó eufórikus érzéseket.

- Mindig igazam van - mondta nevetve, majd közelebb lépett hozzám. A haragja mintha teljesen elillant volna, mert csillogó és boldog szemekkel nézett rám.

- Haragszol rám? - kérdeztem tőle félve, mire ő mosolyogva megrázta a fejét.

- Nem örülök, hogy titkolóztál előttem, de mit tudnék csinálni? Remélem többet ilyet nem teszel és bízol majd ezután bennem.

- Én bízok Melinda, csak... Tényleg össze vagyok, vagyunk zavarodva... Annyira gyorsan és hirtelen történt minden és Gábor is....

- Tudom, tudom, nem kell magyarázkodnod, nálam jobban senki sem tudhatja, hogy min mentél keresztül - mondta fejcsóválva és lesújtva. - Éppen ezért nem haragszok rád, megértelek...

- Köszönöm - mondtam neki hálásan és közben éreztem, hogy egy óriási kő olvad le a szívemről. Ő még közelebb lépett hozzám majd szorosan magához ölelt. Annyira jól esett ez a gesztusa... Minden feszültség, amit a barátságunk és a hazugságunk miatt éreztem, teljesen elszállt belőlem. Végre minden rendbejött.

Melinda óvatosan kibújt az ölelésemből és gondterhelten nézett rám. Hirtelen nem értettem, hogy mi az ami még nyomaszthatja... Az előbb mindent megbeszéltem vele. Vagy mégsem?

- De... - kezdte félve, amivel újra visszatért a szorítás a mellkasomba és a félelem is úrrá lett rajtam.

- De? - kérdeztem tőle ijedten, miután láttam, hogy nem akarja folytatni.

- Biztos, hogy jól meggondoltad? - kérdezte aggódva. - Ákos? A nőgyűlölő szoknyavadász?

Azonnal elszállt minden félelmem és megnyugodtam, de annyira, hogy el is nevettem magam Melinda képtelen kijelentésén.

- Hidd el, egyáltalán nem az - mondtam mosolyogva. - Egyik jelző sem igaz rá.

- De olyan karót nyelt - mondta fejcsóválva.

- Ez sem igaz rá - mondtam nevetve. - Ő olyan... Hogy is mondjam - kezdtem mosolyogva, de Melinda félbeszakított.

- Végig ne mondd! - mondta ellenkezve, mire én értetlenül néztem rám. - A főnököm és nincs kedvem azt hallgatni tőled róla, hogy milyen cuki-muki - tette hozzá ijedten.

- Ne aggódj, ilyet sose fogsz hallani tőlem - mondtam nevetve és fejcsóválva. Melinda is elmosolyodott és megkönnyebbülten felsóhajtott. Hogy tud ilyen képtelenséget mondani? Ákos minden, csak nem épp cuki-muki. Na jó, egy picit talán igen... De ezt elég ha csak én tudom. Elmosolyodtam, mire Melinda kérdőn nézett rám. Én csak megráztam a fejem, majd ismét magamhoz öleltem őt.

El se mertem hinni, hogy végül ilyen könnyen túljutottam ezen is, és Melinda előtt nem kell tovább titkolóznom. Annyira jó érzés volt jelen pillanatban, hogy úgy éreztem, semmi más nem szegheti ezután a kedvem. Csókot is kaptam ma, a nap is remekül lezajlott, és este még vár ránk egy remek záró parti.

Következő rész