Reggel korán, de mégis fitten és viszonylag jó kedvűen
keltem. Nyolckor volt a találkozó a cég előtt és nem akartam késni, vagy
utolsónak érkezni. Nagyon fontos volt számomra ez a csapatépítő is, ezért már
reggel a fürdőben készülődve felidéztem a legutóbbi csapatépítőimet és az eddig
szerzett tapasztalataimat.
Minden alkalommal a vállalat külön buszokat bérelt, amivel
levittek mindenkit a kiszemelt helyszínre, ami ezúttal Pécs volt. A korán
indulás jellemző volt, akármilyen messzire is mentünk, így a hajnali ébresztő
most sem ért váratlanul. Általában egy nagyobb várost szemelt ki a vezetőség,
ahol egy nagy szállodában el tudtak szállásolni mindenkit. A programok vagy a
szállodán belül, vagy a városban közeli éttermekben, kibérelhető helyszíneken
voltak. Mindenkinek ezen a három napon volt a csapatépítő tréningje. Az első
két nap az jóformán csak az osztályoké volt. Az osztályvezetők és az
alosztályvezetők a saját beosztottjaikkal töltötték el ezt a két napot, az
igazgató pedig figyelemmel kísérte ezeket a programokat, de nem szólt bele
semmibe sem. Jóformán csak néző volt, szabadon járkált a nyolc csapatépítő
helyszínén. Az utolsó, harmadik napra viszont mindenki mást hazavittek, csak az
igazgató és az osztályvezetők illetve alosztályvezetők maradtak.
Igazgatóhelyettesünk Tamás kirúgása miatt jelenleg nem volt, de mivel ez a
személy amúgy is általában egyben az egyik osztályvezető volt, nem számított
plusz főnek. Az utolsó napot pedig Pesten zárta le a csoport, általában valami
étteremben vagy szórakozóhelyen. Ezzel fejeztük be a csapatépítést. Ezek minden
alkalommal jól szokott sikerülni, mert addigra mindenki már teljesen
feloldódik, és már csak a szórakozásé a fő szerep.
Amint ezeken merengtem, szépen lassan el is készültem. A
bőröndöm is hamar telepakoltam és mély levegőt véve zártam be magam után az
ajtót. Hát ez is eljött... Újabb három nap, távol itthonról, és Ákos megint a
közelemben lesz. Gondolni sem akartam arra, hogy a tegnapi utolsó találkozónkat
figyelembe véve , ez mennyire nehéz lesz majd mindkettőnk számára.
Egészen nyugodt voltam, amikor már a taxi hátsó ülésén ültem
és a vállalat felé utaztam. Nem igazán voltam ideges, mert nem ez volt az első
csapatépítőm, és eddig sem volt semmilyen gond ezalatt a pár nap alatt. Most
csak annyi változott, hogy új igazgatónk volt, de ez nem módosította a
menetrendet. Azt nem is tudta volna, legalábbis nagyban nem, csupán az én
dolgomat nehezítette meg, tekintve, hogy egyre őrjítőbb volt Ákos közelében
lennem. Most pedig majdnem három óráig egy légtérben leszek összezárva vele egy
apró kis buszon...
Mire végre odaértem a vállalathoz, a buszok egy része már
elindult. Két-két osztály fért fel egy buszra, de még így is szükségünk volt
négy darabra, plusz arra a kis mikrobuszra, amiben Ákossal együtt, összesen
tizenheten mi vezetők utaztunk. Mivel mi mindig egy nappal tovább maradunk,
célszerű volt egy külön busszal mennünk.
Mikor már a buszon ültünk, a várt szorongás úrrá lett
rajtam. Kezdett mindenki feloldódni, de rám ez sem hatott. Körülöttem Melinda,
Rita és a többi alosztályvezető nő jól elvolt, de én folyton csak kifelé
bámultam az ablakon és a tájat fürkésztem, nem foglalkoztam velük. Eszembe
jutott a tegnapi beszélgetésem Ákossal és önkéntelenül is elmosolyodtam. Még
mindig fontos vagyok neki és a szikra egyre erősebben izzik köztünk. Most pedig
együtt utazunk el, ismét messze leszünk Budapesttől, de persze a munkatársaink
körülöttünk lesznek... A kezem az ujjamra siklott és elmosolyodtam, hogy már
csak a gyűrűk helyét láttam rajtuk. Megnyugvással és különösen jó érzéssel
töltött el a látvány. Igyekeztem arra gondolni, hogy ezek után csak jó várhat
rám, és ez a jó talán előttem ül pár sorral. Ákos...
Azt hiszem, mégsem lesz olyan nehéz ez a csapatépítő sem.
Eddig is kiálltuk a próbát Ákossal és az utolsó nap kivételével alig fogjuk
látni egymást. Nem lesz most sem probléma. Az a szikra ott van ugyan, de most
mindkettőnknek mélyen el kell magába temetnie.
*
Örültem, hogy a félelmeim alaptalanok voltak, mert minden
rendben zajlott a csapatépítőn. Az első és a második nap is remekül sikerült és
az alosztályvezetőmmel, Norbival, jól összedolgoztunk, csak úgy mint az előző
években is. Örültem annak, hogy Ákos valóban nem sokszor jött be a programjainkra
és általában annyira észrevétlen volt, hogy mire feltűnt számomra, addigra már
távozott is. Az osztályoknak most sem szerveztek külső programot, így jóformán
csak a szálloda különtermeiben találtunk magunknak jobbnál jobb
elfoglaltságokat. A két nap alatt mindenre sor került, amire csak lehetett.
Közös filmezéstől kezdve activity, társasjátékok, csapatjátékok, fejtörők és
versenyek mind a repertoárunk részei lettek. Eddig sem volt gond a
csapatunkkal, jól ismerte mindenki a másikat, így a játékok is nagyon
szórakoztatóak voltak.
A harmadik nap viszont teljesen másmilyennek ígérkezett,
mint az első kettő. Tisztában voltam ezzel, mert a cél most más volt, mint a
eddigi években - ezúttal Ákossal kellett közelebbi kapcsolatba kerülnünk,
jobban mondva kiépíteni a jó főnök-beosztott viszonyt. Nem voltam biztos abban,
hogy a hegyi túra ebben segíteni fog, de mégis volt valami különleges és
izgalmas abban, hogy hullafáradtan felértünk a kitűzött célhoz, ahol meleg ebéd
és némi frissítő várt minket. Ez volt az a pont, ahol végre mindenki
felszabadult lett. Azt láttam Ákoson, hogy végre belátta, itt otthon kell
hagynia a szigorú főnök arcát. Már javában ebédeltünk, amikor észrevettem, hogy
végre bekapcsolódik egy-egy társaság beszélgetésébe. Amikor az első mosolyok megjelentek
az arcán, én is önkéntelenül elmosolyodtam.
- Hát te min mosolyogsz ennyire? - kérdezte tőlem Rita, aki
velem szemben ült a hosszú téglalap alakú asztalnál.
- Csak jól érzem magam - feleltem neki nevetve. - Te is
vigyorogsz - vágtam neki vissza. - Ez hatalmas bűn, hiszen egy ilyen programon
csak sírni szabad - mondtam ironikusan, mire ő elhúzta a száját. Ez nem jött
be, rossz emberbe kötött bele.
A körülöttünk lévők mind felnevettek és végül Rita is
kényszeredetten elmosolyodott a válaszomon. Sokan nem voltak különösebben jóban
vele, mert volt egy olyan különc stílusa, amit kevesen tudtak tolerálni.
Gondolom ezért díjazták a többiek, hogy nem hagytam magam. Lényegesen jobban
elfogadtak a férfi osztályvezetők engem és Melindát, és sokkal jobban partnereink
voltak, mint Ritának, illetve sokkal jobban kedveltek is minket. Az
alosztályvezetőink is ugyanolyan fontos személyek voltak, így teljesen
egyenrangú partnerekként kezeltük a legtöbben őket is, kivéve Ritát.
Természetesen ez sem növelte Rita népszerűségét a cégen belül. De remek
szakember volt, ezért senki sem vonta kétségbe, hogy jól végzi a munkáját.
A kis szóváltásunk után is a szemem sarkából mindig próbáltam
figyelni, hogy Ákos hogy érzi magát. Örültem, hogy látszólag egyre jobban
elbeszélgetett az asztal túlsó végén ülő férfiakkal.
Az ebéd így egészen vidáman telt és igen hosszúra
nyújtottuk. Mindannyian áldottuk az eget, hogy a hegyről lefelé már busszal mehettünk
vissza Pécsre. Amikor visszaértünk a szállodába, kaptunk két óra szünetet, ami alatt
összepakolhattuk a dolgainkat és kipihenhettük a délelőttöt. Melindával közös
szobánk volt, de most mégis egyedül voltam. Ő már tegnap este elpakolt, mert ezt
a két órát vásárlással akarta tölteni Ritával és a többi női
alosztályvezetővel. Én nem akartam ebben részt venni, de ha akartam se tudtam
volna. A tegnap esti csapatépítőm sokáig elhúzódott, így az összepakolás most várt
rám. De egyáltalán nem bántam ezt, mert semmi kedvem nem volt vásárolni.
Valahogy elég volt nekem ez a két nap a tömegből, most kifejezetten jól esett a
csend és a nyugalom. Bár a vásárlás régen mindig nagyon lekötött és az egyik
kedvenc elfoglaltságom volt, főként Melindával, mostanság már egyre kevésbé
hozott lázba.
Már majdnem végeztem a bepakolással, amikor váratlanul
kopogtattak. Fogalmam sem volt, hogy ki kereshet, mert a lányok nagy része
elment vásárolni, a férfiak meg gondolom szintén pakoltak. Mindegy, majd
kiderül ki az, ha beengedem.
- Szabad! - mondtam hangosan, de közben egy pillanatra sem
hagytam abba a pakolást. Épp egy rövidnadrágot tettem be a bőröndbe, amikor az
ajtó felé pillantottam és megláttam, hogy Ákos jött be hozzám. Gondolhattam
volna, hogy csakis ő kereshet. De vajon jó ötlet a szobámba jönnie?
- Szia! - köszöntem neki döbbenten. - Jó ötlet itt találkoznunk?
- kérdeztem tőle megosztva vele a félelmem.
- Miért ne? - kérdezte felvont szemöldökkel és
elmosolyodott. Már egyáltalán nem csodálkoztam a mosolyán, mert a mai nap
folyamán már nem csak mellettem volt oldott. De féltem attól, hogy ez milyen
hatással lesz ismét rám. - Ez egy csapatépítő, és én csak meg akartam kérdezni
tőled is, mint sok más osztályvezetőtől, hogy miként zajlott a csapatépítőd.
- Valóban ezért jöttél? - kérdeztem tőle felvont
szemöldökkel. Valahogy nem tudtam elhinni, hogy azért jött be az egyik nők
lakta szobába, hogy egy ilyen majdhogynem jelentéktelen kérdést feltegyen.
Ráadásul úgy tette ezt, hogy köztudottan csak egy ember tartózkodik most abban
a bizonyos szobában.
Túlságosan átláttam Ákoson, és a mosolya csak a gyanúmat
támasztotta alá. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire tetszett neki, hogy
alkalmat talált arra, hogy pár szót négyszemközt váltson velem. A kérdés már
csak az volt, hogy pontosan mi is ezzel a hátsó szándéka. Elgyengíteni? De
miért tenné? Megegyeztünk, és azóta egyikünk sem lépte át azt a bizonyos
határt, még ha az akadályok most eltűnőben is vannak közöttünk.
- Azt hiszem, hogy igen - válaszolt végül elgondolkozva a
kérdésemre.
Értetlenül megráztam a fejem, mert egyszerűen nem tudtam
kiigazodni rajta. Néha ő volt az, aki erősen tartotta magát, máskor pedig arra
játszott, hogy mindketten elveszítsük a fejünket. Miben volt most más a
helyzetünk? A legutóbb még visszafogta magát az irodájában, de most... Talán az
volt a baj, hogy a munkahelyünkön voltunk. De tulajdonképpen most is a
munkatársaink közelében vagyunk, szóval nem sok minden változott. Talán már nem
tartja olyan nagy akadályozó tényezőnek a férjem, akitől épp válni készülök?
- A legutóbbi esetet figyelembe véve, amikor utoljára
egyedül voltunk egy légtérben, talán nem kellene tovább kísértened a sorsot -
mondtam neki nagyot nyelve és igyekeztem a pakolásra koncentrálni, amiről eddig
sikeresen elterelte a figyelmem. Nem akartam ismét ránézni, mert féltem, hogy
azt a tüzes szempárt találom magam előtt, amitől minden alkalommal elvesztettem
a fejem. Most nem lehet... Nem hagyhatom, hogy egy kicsit is elgyengüljek...
- Ezt vegyem elzavarásnak? - kérdezte halkan és a vidámság
eltűnt a hangjából. Egy pillanatra néztem csak rá, és észrevettem, hogy mosoly sem
ül már az arcán. A torkom azonnal összeszorult ettől a látványtól... Rosszul
estek neki a szavaim, pedig én nem akartam megbántani. Csak egyszerűen félek,
hogy rossz vége lesz ennek a beszélgetésnek... Nyeltem egy nagyot, majd
visszafordítottam a tekintetem a bőröndömre.
- Nem, dehogy. Maradj, ha szeretnél, és én válaszolok a
kérdésedre - feleltem közömbösen és igyekeztem nem rá figyelni, hanem a
ruháimra, amiket továbbra is kitartóan hajtogattam. Áldottam az eget, hogy
semmilyen érzelmet nem lehetett hallani a hangomon, mert akkor végem lenne. Nekem
is kitartónak és erősnek kell lennem és távol kell tartanom magam tőle. Csak ne
lenne ennyire nehéz... Iszonyú erőpróba volt, hogy képes voltam a
gondolataimból száműzni a régen váltott csókjaink emlékét. Túl régen voltak, és
én túlságosan szomjaztam rájuk. Vágytam elmerülni a mámorító kék tengerben,
amit a szemei csillogásával ajándékozott nekem. A bőröm éhezett az érintésére
és az ölelésére, és szinte fájt, hogy mégsem kaphatom ezt meg. Ki kell
tartanom, ki kell bírnom ezt... De így nem fog menni, mert folyton eszembe
jutnak az édes emlékek és az, hogy ezek milyen érzéseket váltottak ki belőlem
akkor, ott Brüsszelben.
Tovább rombolva a pajzsomat, Ákos eközben közelebb lépett
hozzám, és újra megszólalt.
- A kérdésem az lenne, hogy miért nincsenek rajtad a
gyűrűid? Csak most ebédnél vettem észre.
Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni, mert ezzel a
kérdésével pontosan abban erősített meg, amit eddig csak sejtettem... Szóval
ezért jött... Ákos döntött... Nem akar tovább távol maradni tőlem, nyitott
felém. Nem bírtam felfogni, hogy ez mit jelent, mert éreztem, hogy a testem
lángra gyúl, és felizzik bennem a vágy az érintésére... A csókjára... Most már
szabad volt ezeket akarnom. Még nem váltam el, de... Így akkor sem leszek képes
ellenállni. Éreztem, hogy megremeg a kezemben a ruha, amit épp a bőröndbe
tettem. Reméltem, hogy ő nem vette ezt észre. Végül erőt vettem magamon és
közben megszólaltam.
- Tudod jól, hogy miért nincsenek rajtam - feleltem egy
gombóccal a torkomban. Alig bírtam megszólalni, és áldottam az eget, hogy ennyit
képes voltam kipréselni magamból.
- Nem, nem tudom - mondta olyan hangsúllyal, mintha valóban
halvány lila gőze se lehetne róla.
Most csak viccel velem, igaz? Miért ne tudná, hogy mit
jelent ez? Világosan a tudtára adtam, hogy el fogok válni. Akkor miért hordanám
tovább a gyűrűimet? Egyszerűen nem értem, hogy most mégis mire játszik? Mit
akar ezzel elérni? Türelmetlenül a bőröndbe hajítottam a ruhát, ami épp a
kezemben volt, majd felé fordultam.
- Mégis mit akarsz ezzel elérni? - kérdeztem tőle feszülten.
- Tudod jól, hogy miért nem hordom őket. Még ha nem is váltam még el és
költöztem el, én lezártnak akarom tekinteni a házasságom.
- Értem. És ez mit jelent? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Hogy érted, hogy mit jelent? - kérdeztem vissza
értetlenül.
Ákos nem válaszolt, csak még közelebb sétált hozzám és alig
pár centire tőlem állt meg. Elégedetten elmosolyodott, amikor észrevehette,
hogy a lélegzetem is elakadt. Igen, valóban elakadt, mint mindig... Egyáltalán
nem viselkedik tisztességesen velem... Nagyon jól tudja, hogy képtelen vagyok
tisztán gondolkozni a közelében. De talán pontosan ezt akarja... Hogy veszítsem
el a fejem, hogy... Hogy... Fogalmam sincs, hogy miért, képtelen voltam gondolkodni.
Az agyam teljesen kiürült, mert csak őt láttam magam előtt, és csak azt a
bennem ordító hangot hallottam, ami követelte, hogy szorosan öleljen magához és
soha az életbe ne engedjen el többet.
- Így értem azt, hogy mit jelent - mondta szinte suttogva és
közben lágyan hozzáért az arcomhoz. A bőröm felgyulladt a gyengéd érintése
nyomán, és egy halk sóhaj szakadt ki a torkommal. Nem bírtam irányítani a
testem, elvesztettem a kontrollt. Még láttam egy halvány mosolyt megjelenni az
arcán, azután pedig már semmit sem. Lehunytam a szemem és éreztem, hogy a testem
végigremeg az érintésétől.
Óráknak tűnő percek után nyitottam ki újra a szemem, és nem
lepődtem meg azon, amit akkor alig pár centiméterre az arcomtól láttam. Egy
tűzben izzó, csillogó kék szempár... Pontosan olyan csillogás ült benne, ami az
enyémben is volt most. A vágy a csókja iránt olyan erővel söpört végig rajtam,
hogy teljesen biztos voltam abban, hogy ezúttal egyikünk se lesz képes
visszatáncolni. Túl régóta ízleltük már utoljára a másik édes, mohó,
szenvedélyes ajkát.
Az eufória a testem minden apró szegletét átjárta, amikor
végre megkaptam azt, amiért már oly régóta sóvárogtam. A csókja ugyanolyan
szenvedélyes és érzéki volt, mint amilyenre emlékeztem. Hirtelen a hatalmába
kerített az összes eddigi csókunk után felizzott vágy, és ez teljesen
elborította a gondolataimat, már képtelen voltam tiltakozni. De már nem is
akartam... Nem volt miért... Ákos finoman csúsztatta a nyakamra a kezét és a
hajamba túrt, ami még jobban elvette az eszem. Ő azonnal érzékelte ezt, mert a
lágy és óvatos csókja az én szenvedélyemmel együtt egyszerre váltott tüzesre és
mohóra. Ott folytattunk mindent, ahol két hete Brüsszelben abbahagytuk. Bátran
nyúltam be a pólója alá és simítottam végig a felsőtestét, ami pontosan tudtam,
hogy el fogja venni az eszét. Ő viszonozta a gesztusom és én felnyögtem, amikor
a keze a csupasz hasamra tévedt. Hirtelen olyan felszabadultak lettünk
mindketten, mintha soha nem is állt volna semmilyen akadály közöttünk. Tudtam,
hogy nem kellene ennyire elveszítenünk a fejünket, pláne nem itt, de egyszerűen
nem bírtam véget vetni a csóknak és elszakadni tőle. Olyan volt számomra, mint
az oxigén, és így is éreztem ebben a pillanatban - azonnal megfulladnék, ha
megvonnák tőlem. Nem, én képtelen lennék most véget vetni a csóknak, ahhoz
túlságosan régóta szomjaztam rá.
De nem is kellett, mert egy másik hang szakított hirtelen
félbe minket.
- Istenem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése