Bűnös vágyak - 28. fejezet

Egész éjjel forgolódtam az ágyban, és egyszerűen nem bírtam megnyugodni. Folyton Gáboron járt az eszem és a helyzetünkön. Akármennyire is próbáltam aludni és nem rajta gondolkozni, nem ment. Nem lehet, hogy még másfél hétig ezt képes leszek elviselni...

Reggel olyan nyúzott arccal találtam magam szemben a tükörben, mint talán még soha. Nem lesz ez így jó. Hulla fáradt vagyok és alig van erőm bármihez is. Elkezdett marni a bűntudat, mert legszívesebben otthon maradtam volna, nem akartam bemenni dolgozni. De ezt nem tehettem most meg... Muszáj bemennem, így legalább azzal elterelhetem majd a figyelmem. Közben pedig valahogy csak elrepül majd ez a másfél hét.

Szinte kín-szenvedés volt a munkahelyemen is minden perc és óra. Teljesen üresnek éreztem magam, és elveszettnek. Mintha most az élet kényszerítene bele abba, hogy bizonytalanságban teljenek az órák és a napok. Ákossal sem akartam találkozni, mert túlságosan fájtak a szavai, amiket tegnap hozzám vágott. Teljesen igaza volt, és megértettem őt. De ettől még rossz volt, hogy miattam szenved ő is. Egy héttel ezelőtt mennyire más volt minden... Olyan gondtalan és boldog voltam, mint talán még soha! Igaz, hogy mart a bűntudat Gábor miatt, de önző módon erre nem tudtam most gondolni. Ha szigorúan vesszük, nem csaltam meg. Azt nem érdemelné... Tartozom neki azzal, hogy őszinte leszek vele és nem kötöm tovább magunkat ebbe a házasságba.

A telefonom csörgése térített hirtelen magamhoz. Döbbenten néztem a kijelzőt, mert Réka keresett. Nem értettem, hogy miért hív ilyenkor, munkaidőben sose szokott.

- Szia Réka! - köszöntem bele kedvesen a telefonba. - Miért keresel?

- Szia hugi - köszöntött aggodalmas hangon. - Igazából csak egy óriási szívességet szeretnék kérni tőled.

- Valami baj van? - kérdeztem aggódva.

- Úgy is mondhatnánk - felelte habozva. - A hétvégén terveztük, hogy elutazunk Andrissal, egy régi barátunknak lesz vidéken az esküvője. Anyuék megígérték, hogy vigyáznak a gyerekekre, de mindketten lebetegedetek és így nem szívesen bíznám rájuk őket.

- Óóó - mondtam döbbentem, mert csak ennyire voltam képes. Végig se kellett mondania, már magam előtt láttam, hogy a hétvégét három rosszcsont gyerekkel töltöm. Imádtam őket, de hogy egy teljes hétvégére én ügyeljek rájuk?

- Nem kérném ezt tőled, ha nem lenne más választásom. Nem akarom cserben hagyni a barátnőm, de nem szeretnénk a gyerekekkel menni az esküvőre...

- Semmi baj Réka, számíthatsz rám. Mikor hoznád át az unokahúgom és az unokaöcséimet?

- Holnap reggel korán indulnunk szóval még ma este, ha lehetne... - mondta bűnbánóan Réka.

- Rendben, este hét? Addigra bevásárolok mindent és elkészítem a vendégszobákat.

- Egy angyal vagy Gitta, nagyon köszönöm. El sem tudom mondani, mennyit segítesz most ezzel nekem.

- Ugyan Réka, nincs mit. Nagyon szívesen. Tudod jól, hogy imádom a gyerkőcöket, bár ennyi időt még nem voltam velük egyedül.

- Gábort nem zavarja majd? - kérdezte aggódva.

- Nem, most Amszterdamban van. Nyugodtan jöhetnek a rosszcsontok - mondtam mosolyogva.

- Rendben, este hét. Köszönöm - mondta hálálkodva, majd letette a telefont.

Mély levegőt vettem és elnevettem magam. Ha így folytatom, hamar el fog szállni az a másfél hét. Pár pillanat alatt azon fogom kapni magam, hogy máris hétfő van.

*

Nem sokat tévedtem, mert legközelebb csak vasárnap este volt erőm nyugodtan lehuppanni a kanapéra és végre levegőhöz jutni. Igazam volt, három gyerekre felügyelni két napig minden volt, csak nem pihentető vagy unalmas. Alig győztem lekötni a kicsik figyelmét. Diával szerencsére könnyebben boldogultam, mert ő már 10 éves volt, sokban számíthattam rá a fiúk fegyelmezésében. De egy 5 és egy 8 éves mozgékony fiú együtt... Ők már nem voltak könnyű eset. A lakásra nézve kész katasztrófát jelentettek. Réka már délután ötkor elvitte a kicsiket, de én csak most jutottam el oda, hogy nyugodtan lepihenhettem a kanapén. Este 10 volt már, és most végeztem a lakás rendbetételével. Nos, pontosan ezért nem akarok én gyerekeket. Még...

Na jó, ezen nem most fogok elmélkedni, hulla fáradt vagyok, irány az ágy. Erőm sem volt lefürdeni, csak bevánszorogtam a hálóba, és emlékeim szerint azonnal el is aludtam.

Pechemre nem állítottam be az ébresztőmet, így reggel kapkodva fürödtem le és kaptam magamra a ruháimat. De ez a hajtás sajnos csak addig tartott, míg beértem a céghez. Az irodámban az idő már csak vánszorgott, sőt olyan volt, mintha valaki egyenesen direkt lassításra programozta volna. Egyszerűen képtelen voltam a munkámra koncentrálni, mert folyton Gábor járt a fejemben. Hétfő van, de ő csak egy hét múlva fog hazarepülni. Addig meg fogok örülni. Elvégre is nem vigyázhatok egész héten a nővéreim gyerekeire, csak azért, hogy kiüssem magam és ne figyeljek oda semmire sem.

Mérgesen felpattantam a székemről és elkezdtem fel-alá járkálni az irodámba. Nem, az képtelenség... Nem repülhetek Gábor után, hogy közöljem vele, elválok tőle. Ez... Kegyetlen és önző lépés lenne tőlem. Dolgozni ment ki, nem ronthatok rá ezzel... De nem hiheti azt közben, hogy minden rendben van köztünk... Nem hiszem el, hogy ő nem érzi, hogy baj van!

Dúlva-fúlva jártam körbe-körbe az irodámban és közben bíztam abban, hogy senki sem vette ezt észre. A telefonom csengése térített csak magamhoz.

- Igen tessék? - szóltam bele feszülten a telefonba.

- Szia Gitta, Éva vagyok! - köszönt kedvesen Ákos titkárnője. Remek, már csak az hiányzik most, hogy a közelébe kelljen mennem. Egyre jobban idegesített, hogy látványosan kerül engem, és féltem, hogy ezt most a fejéhez vágnám. - Csak azért kereslek, mert Ákos egyéb elfoglaltság miatt átette a délutáni megbeszélést most délelőttre. Kéri, hogy minden érintett legyen fél óra múlva a tárgyalóban.

- Rendben Éva, köszönöm, hogy szóltál - mondtam nagyot sóhajtva és közben az órámra néztem. Tizenegy órakor? Mégis mi jött neki közbe, amiért hirtelen előrébb hozta a heti megbeszélést?

- Nagyon szívesen Gitta. Szia! - köszönt el Éva és már le is tette a telefont.

Mély levegőt vettem és én is letettem a kagylót. Remek, azt hittem, hogy lesz időm lenyugodni délutánig, de tévedtem. Visszaültem az asztalomhoz és nekiláttam összeszedni a papírokat a megbeszélésre. Nem volt különösebb dolog, amit meg kellett volna vitatnom a csapattal, de jobb volt mindenre felkészülni. Szerencsére pont annyi időm volt, hogy nyugodtan átnézhettem mindent, amivel az elmúlt héten foglalkoztam. Közben pedig sikerült annyira lenyugodnom, hogy már teljesen higgadtan ültem be a tárgyalóba Melinda mellé. Ákos most sem késett, pontosan tizenegy órakor csukta be maga mögött a tárgyaló ajtaját. Ahogy ránéztem, szinte azonnal elszállt a dühöm utolsó maradéka is. Ugyanolyan határozott és kimért volt minden mozdulata, mint amilyen lenni szokott, de mégis valami más volt most rajta. Fáradtnak és gondterheltnek tűnt, ami a hétfő délelőttöt tekintve nagyon furcsa volt.

- Köszönöm, hogy mind félre tudták tenni a munkájukat és részt tudnak venni a mai előrehozott megbeszélésen. Sajnos csak egy fél órával ezelőtt tájékoztatott az igazgatói tanács, hogy délután az egyik tag látogatást tesz a cégnél. Nem akartam elhalasztani a megbeszélést, ezért kerül rá sor most. Van néhány fontos változás, amiről mindenképp tájékozatni akartam önöket.

- Újabb kirúgások? - kérdezte halkan és szem forgatva az egyik alosztályvezető, akit még alig ismertem.

- Parancsol? - kérdezte szigorúan Ákos. A szemei szikráztak a dühtől, amivel egy pillanat alatt elhallgatatta a férfit. A teremben megfagyott a levegő és senki sem mert szólni. - Van valakinek még egyéb problémája? - kérdezte Ákos kimérten és közben végigjáratta a tekintetét rajtunk.

- Zoltán csak arra akart rávilágítani, hogy szeretnénk tisztában lenni azzal, hogy a mi pozíciónk is veszélyben van-e - mondta egy másik nő, akit szintén alig ismertem, de azt pontosan tudtam, hogy jóban volt Tamással.

- Amennyiben jól végzik a munkájukat, nem - felelte Ákos kimérten. Látszott rajta, hogy nem akar belemenni nyíltan a Tamás-ügybe, de most mégis pont abba akarták belerángatni. Csodáltam, hogy ezt nem tették meg múlt héten, de lehet, hogy akkor még nem volt merszük hozzá. Izzott a levegő a feszültségtől és sokakat bántott, hogy látszólag ok nélkül lett kirúgva Tamás.

- Tamás jól végezte a dolgát, szóval - szólt közbe kihívóan egy idős alosztályvezető. Régóta itt volt már a cégnél, és mindig is úgy érezte, hogy mindenki felett áll és szabadon megmondhatja a véleményét. Teljesen elöntött a düh, ahogy láttam, hogy megvető pillantásokkal méri végig Ákost.

- Az Isten szerelmére, elég legyen ebből! - csattantam fel mérgesen és felpattantam a székemről. - Tamás sikkasztott, ezért lett kirúgva!

Mindenki döbbenten nézett rám, még Ákos is. Egy pillanatra dühöt láttam a szemébe, amit szinte azonnal felváltott a félelem. Csak ekkor döbbentem rá, hogy milyen ostobaságot műveltem. Őt akartam védeni azzal, hogy elmondtam az igazat, de ezzel pont, hogy megnehezítettem a dolgát. Nem tudni, hogy esetleg más is benne volt-e a sikkasztásban... Talán nem véletlenül védik annyira Tamást a barátai.

- Gitta, üljön le kérem - mondta feszülten Ákos. Annyira megrémültem, hogy mindent tönkretettem ezzel és még a vizsgálatot is hátráltattam, hogy nem bírtam mozdulni. Túl sok idő volt, mire végre rá tudtam venni a testem, hogy fogadjon szót nekem és vegye fel újra az ülő pózt. Mikor már a papírjaimra siklott a kezem akkor jutott csak el a tudatomig, hogy Ákos is hibázott... Gittának szólított... Mindenki előtt... Mindenkivel távolságtartó volt, és most engem úgy hívott, mint akit már régóta ismer. Talán az ijedt arcom döbbentette rá őt is arra, hogy hibázott. Megköszörülte a torkát, majd még mielőtt bármit is mondhatott volna, ismét felpattantam a helyemről. Mindenki értetlenül nézett rám, de én szóra sem méltatva őket, egyenesen az ajtó felé rohantam.

- Bocsánat, ki kell mennem - mondtam mielőtt becsuktam volna az ajtót. Meg sem álltam az irodámig, ahol végre egyedül voltam. Úgy kapkodtam a levegőt, mint aki a maratonról érkezett, pedig egyáltalán nem futottam ide felé jövet. Úgy éreztem, hogy kezd minden végképp kicsúszni az irányításom alól. Az előbb ismét Ákos állásával játszottam, a sajátomról nem is beszélve. Ráadásul az imént cserbenhagytam, egyedül maradt az oroszlánbarlangban.... Mindent felborítottam és a takarítást ráhagytam...

Ez nem jó, nem folytathatom ezt így tovább. A végén mindent felőrölök magam körül. Idegesen felkaptam a táskámat, majd kiviharzottam az irodámból. Az egyik könyvelőnek megadtam, hogy tájékoztassa az alosztályvezetőmet arról, hogy rosszul lettem és azonnal hazamentem. Pár napig biztosan nem térek vissza, mert ez a betegség már napok óta gyötör, ideje kipihennem.

Amint ezzel végeztem, rohantam is ki az épületből és még a parkoló felé menet a fülemhez emeltem a telefont. Szerencsére azonnal felvette a reptér a telefont, én pedig belekezdtem a mondandómba, bízva abban, hogy még a mai napra jegyet kapok egy gépre Amszterdamba.

Következő rész