A többi osztályvezető és alosztályvezető kicsit meglepetten
nézett végig rajtunk, mert nem számítottak a párosunk érkezésére. De ha jobban
belegondolok, mégis mit vártak? Négy napig majdhogynem össze voltunk zárva
Ákossal, elengedhetetlen volt, hogy két szónál többet váltsunk. Igyekeztem
teljesen közömbös arccal leülni Melinda mellé és figyelmen kívül hagyni a rám
szegeződő kérdő tekintetét.
- Köszöntök mindenkit - mondta Ákos kimérten, majd azonnal a
lényegre tért. Remekül felvette a közömbös stílusát, ugyanúgy viselkedett
mindenki előtt, mint azelőtt, és ahogy régen velem is. - Köszönöm, hogy időben
ideértek, máris a lényegre térhetünk. Mint tudják, az elmúlt napokat
Brüsszelben töltöttem a vállalat éves konferenciáján, ahol igen fontos és
aggasztó fejleményekre hívták fel a figyelmünket. De mivel volt olyan
szerencsém, hogy a pénzügyi osztály vezetője is részt vett a konferencián,
ezért megkérem őt, hogy avassa be önöket a részletekbe. Brigitta, öné a szó!
Egy pillanatra köpni nyelni sem tudtam, annyira váratlanul
ért a felkérése. A szavai ridegek voltak, így senki nem vehetett észre belőle
semmit, de mégsem ez sokkolt. Igazán mondhatta volna nekem, hogy tőlem vár majd
beszámolót a konferenciáról. Ha ezt tudom, akkor jobban odafigyelek, vagy más
szemmel nézem az előadásokat. De hát mégis mire számítottam? Ha már részt
vehettem rajta, ez a minimum, amit elvárhat tőlem, mint főnököm.
Kimérten bólintottam, majd amint helyet foglalt én
felemelkedtem a székemről és magabiztosan, mintha nem ért volna váratlanul a
felkérése, belekezdtem.
- Mint Ákos mondta már, igen aggasztó dolgokra hívták fel a
figyelmünket Brüsszelben. Nem akarom önöket az unalmas részletekkel traktálni,
igyekszek a lényeget összefoglalni. A vállalatot is utolérte a nehéz anyagi
helyzet, ami egész Európán, sőt a világon végigsöpör most. Egyelőre igyekeznek
a legfelsőbb szinten, vagyis az anyavállalatnál megoldást találni a problémára.
De minden jel arra mutat, hogy hamarosan szétosztják a leányvállalatok között azt
a feladatot, hogy oldják meg maguk, helyi szinten a pénzügyi problémákat. Nos,
ez ugyebár több dolgot is érinteni fog, amennyiben erre kerülne a sor. A
vezérigazgató szerint 2-3 hónap múlva eldől, hogy mire jutnak, de addig is jó,
ha mind felkészülünk a lehető legrosszabbra. Miket is fog ez jelenteni
számunkra? Először is fizetésemeléseket biztosan nem, éppen ellenkezőleg. A
kiadásokat a lehető legalacsonyabb szintre kell redukálni, minden téren. És a
legrosszabb... Igen, az elbocsátások. Fel kell készülnünk arra is, hogy végső
esetben ezt kell majd tennünk. Hogy ez milyen mértékű lesz, ez a helyzet
súlyosságától függ majd. Részleteket erről persze nem tudhatok, ez az igazgató úr
hatásköre lesz.
- Ahogy mondja Brigitta - szólt közbe Ákos. Én csak
bólintottam, majd leültem a helyemre. Tökéletes időzítés volt, pont akkor vette
át a szót, amikor végeztem. - De ha erre kerül a sor, ezt csakis az önök
véleménye alapján fogom megtenni. Önök állnak közvetlenül az osztályok élén,
nem fogok véletlenszerűen elbocsátásokba kezdeni. Tudom, hogy ez nagy teher
önöknek, de ha eljön az idő, az önök javaslata alapján kell majd döntenem. Ez
még egyáltalán nem biztos, de szeretném ha tisztában lennének a
lehetőségeinkkel. És most egy kellemetlenebb téma - mondta Ákos halkabbra
váltva, majd ugyanolyan érzelemmentesen folytatta, mint eddig. - Mint tudják a
tervezési osztályon változások történtek. Tamás helyébe most az
alosztályvezető, Máté lépett. Ezzel ugyebár megüresedett az alosztályvezetői
poszt, de ezt hamarosan pótolni fogjuk Mátéval. Kérek mindenkit, hogy amiben
lehet, segítsék Mátét, hogy megfelelően el tudja látni vezetői beosztását.
Köszönöm, hogy itt voltak, mára ennyi volt.
Ákos azonnal felállt a székéből, majd meg sem várva, hogy
bárki is bármit mondjon, vagy felvessen egy problémát, kisietett a tárgyalóból.
Egy pillanatra sem nézett rám, ami egyszerre volt borzasztóan fájó, és
ugyanakkor megnyugtató is, mert így mindketten a szerepünkbe tudtunk maradni.
Tökéletesen sikerült a megbeszélés, semmivel sem buktunk le.
Amint kiléptünk Melindával a tárgyalóból, ő fojtott hangon
felém fordult.
- Mi történt? Mi volt ilyen sürgős, amit meg kellett
beszélned vele? - kérdezte szinte suttogva.
- Csak egy fontos kiadásról kellett beszélnem vele. Tudod, a
szokásos - mondtam unott hangon és közben áldottam az eget, hogy ebben valóban
igazat mondtam, tényleg egy fontos kiadásról kellett beszélnünk... Csak azt nem
tudhatta Melinda, hogy ez egy mennyire súlyos probléma.
- Értem. Azt hittem már, hogy valami nagyobb baj van -
mondta nagyot sóhajtva.
- Az mindig van - feleltem neki mosolyogva. - Hallhattad az
imént is, semmi sincs rendben odafönt sem.
- Igen - felelte Melinda elhúzott szájjal és közben megálltunk,
mert az irodám elé értünk. - Na mindegy, remélem hogy minket nem fog érinteni.
Most megyek a dolgomra, ki se látszok belőle. Jó munkát a nap további részében
- mondta kedvesen.
- Köszönöm, neked is Melinda - mondtam neki mosolyogva, majd
amint hátat fordított nekem, bementem az irodámba.
Fáradtan huppantam le a székre és áldottam az eget, hogy
végre van egy kis időm és átgondolhatom a történteket. A megbeszélés kapcsán
volt mit átrágnom, de az azelőtti beszélgetésem Ákossal... Tényleg nem voltam
már mérges rá, pedig talán ha nem róla lett volna szó, akkor még mindig
puffognék magamban a hallgatása miatt. Bele sem akartam gondolni, hogy miért kap
ilyen kitüntetett hozzáállást tőlem...
Nem halogathatom örökké a dolgokat, dűlőre kell jutnom.
Érzem Ákoson, hogy még mindig reménykedik kettőnkben, de ahogy ígérte, semmit
sem fog rám erőltetni. Szabadon hozhatok döntést, akármi is lesz az.
Akárhányszor újra és újra elhatároztam, hogy kiverem Ákost a
fejemből, egy ismeretlen szorítás fogta közre a szívem és alig engedte, hogy
levegőt vegyek. Próbáltam Gáborra koncentrálni, de annál erősebb lett a
szorítás... De mégis mit tegyek? Hiába döntött az eszem Gábor mellett, a szívem
majd megszakad... Nem szerethetem Ákost, nem lehet... Csak egy fellángolásnak
kellett lennie... Nem szabad...
Próbáltam elterelni a gondolataim a munkával, de egyszerűen
nem ment. Úgy éreztem, hogy most az egyszer belefér, ha előbb távozok egy
órával a munkahelyről. Nem is ebédeltem, szóval még az ebédidőmet is
végigdolgoztam. Muszáj hazamennem, különben megfulladok ebben az irodában...
Erőtlenül pakoltam össze a táskámat, majd elhagytam az
irodát. A lift felé menet szóltam az alosztályvezetőnek, hogy tekintettel a
hosszú hétvégémre, ma előbb hazamegyek. Ő tudomást véve erről bólintott, mire
én magára hagytam.
Nem akartam hinni a szememnek, amikor az utamban, a lift
felé vezető folyosón megpillantottam Ákost. Senki nem volt körülöttünk, talán
ezért engedélyezett felém egy értetlen pillantást. Talán észrevehette, hogy
mennyire feldúlt és feszült vagyok.
Összeszedtem magam és szó nélkül elhaladtam mellette, mintha
csak a dolgomra sietnék. Ő nem tudhatja, hogy haza indultam, és a történtek
után, talán nem is kell ezt az orrára kötnöm. Nem akarok visszaélni ezzel, de
Melinda megnyugtató szavai csengtek vissza a fülemben: igazán adhatott volna
mára szabadságot. Igen, ebben igaza volt Melindának, nincs ebben semmi rossz.
Ráadásul múlt héten volt rá példa, hogy többet dolgoztam itt bent.
- Brigitta, szabadna egy szóra? - szólt utánam kimérten
Ákos, amikor már a liftnél voltam. Fájdalmasan lehunytam a szemem és magamban
azért imádkoztam, hogy bár megtehetném, hogy szó nélkül tovább megyek. De nem
akartam kockáztatni, mert lehetett valaki a közelben, aki meghallhatta a
szavait, ezért reagálnom kellett rá. Nagyon lassan megfordultam, és miután
láttam, hogy senki sincs a közelben, engedélyeztem, hogy a fájdalom kiüljön az
arcomra is. Ákos maszkja abban a pillanatban eltűnt és együttérzés jelent meg
az arcán.
- Igen igazgató úr? - feleltem neki kimérten, és a hangom
egy cseppet sem tükrözte azt, ami az arcomon volt.
- Kérem, menjünk be az irodába - felelte érzelemmentes
hangon, de az arca nem erről árulkodott. Megannyi érzés volt rajtuk, amiket
időm sem volt azonosítani. Fájdalom, együttérzés, megértés, szeretet...
Szeretet... Ő tényleg szeret engem... Ahogy Gábor is... De én? Én kit szeretek?
Próbáltam visszafogni a torkomat egyre jobban összeszorító
sírást és határozottan elindultam Ákos felé, és amint kitárta előttem az ajtót,
azonnal beléptem az irodájába,. Megálltam a helyiség közepén, majd szembe
fordultam vele. Ő már becsukta az ajtót, de a keze még mindig a kilincsen volt.
Látszott rajta, hogy elbizonytalanodott abban, hogy jól döntött-e, hogy
behívott most az irodájába.
- Miről szerettél volna beszélni? - kérdeztem tőle halkan,
mire is elengedte a kilincset és tett egy lépést felém. A magabiztos, tettre
kész vezetői tartása mintha hirtelen tovatűnt volna. Nem állt előttem más, csak
egy egyszerű halandó férfi, akinek nagyon sokat jelentek...
- Nem kellett volna, hogy idehívjalak, ne haragudj. Csak
amint a folyosón elsiettél mellettem azt láttam, hogy valami nagyon bánt.
Tudom, nem tartozik rám. Vedd úgy, hogy nem szóltam, nyugodtan menj csak oda,
ahova tartottál.
Ahogy ezt végigmondta, még inkább megbizonyosodtam arról,
hogy mennyire törődik velem. Igaza van, nem kellett volna behívnia, nem
foglalkozhat ennyire velem. Egy nap alatt már ez a harmadik, hogy az irodájában
járok... Remek pletykaalap...
- Igazából rád tartozik - szaladt ki a számon
meggondolatlanul. Ő értetlenül felvonta a szemöldökét, majd még egy bizonytalan
lépést tett felém. Most valahogy annyira más volt minden a közelében, mint az
előző két itt tett látogatásom során. Titkon azért kezdtem el imádkozni
magamban, hogy ne lépjen még közelebb hozzám, mert azt nem bírnám elviselni...
Túl közel volt már így is... Az illatát még e nélkül is éreztem az orromban
azóta, hogy besétáltam mellette az ajtón... Csak egy szeretettel teli pillantás
kellett tőle és már az óvó karjait is magam körül éreztem, pedig most nagyon is
messze voltak tőlem. Éreztem, hogy könnyfátyol homályosítja el a tekintetem,
mire is hirtelen elindultam felé, de legnagyobb döbbenetére elviharzottam
mellette és szó nélkül magára hagytam.
Sietős léptekkel indultam tovább a liftek felé és hálás
voltam a sorsnak, hogy senkivel sem találkoztam egészen a parkolóig. Az
autómban ülve végre engedélyeztem magamnak, hogy az a fránya könnyfátyol
feloldódjon, végiggördüljön az arcomon, hogy aztán azonnal felitassam az
egészet.
Ákos... Mégis miért vagy ilyen fontos nekem? Miért égek még
most is belül attól a tudattól, hogy talán ma ismét ízlelhettem volna az
ajkaidat? Miért fáj a szívem, hogy nem ölelhetlek meg és nem semmisülhetek meg
a biztonságot nyújtó karjaidban? Miért?!
Fájdalmasan a kormányra csaptam, majd a fejem ráhajtottam a
hűsítő bőrborításra, hátha ettől lenyugszok majd. Nem emiatt szedtem össze
magam, de végül sikerült visszanyerni az uralmat magam felett és kis idő után
végre elindítottam a kocsit és kihajtottam a parkolóházból.
Amint hazaértem újra sikerült robot üzemmódra kapcsolnom és
élettelenül jártam végig a lakást. Minden apró tárgy és bútor azt jelképezte,
amit eddig elértem. Gáborral együtt... A közös életünk, a rengeteg befektetett
munka és energia... A szeretet... Igen, valahol az is ott volt a mélyben. A szeretet....
Aminek mindent mozgatnia kellett, amiért két ember összekötötte az életét. Ez
mind meg is volt köztem és Gábor közt. De most? Vajon most is megvan még
annyira, hogy mellette tudjak maradni? Akármennyire sem akartam, hogy az
Ákossal való viszonyom befolyással legyen a házasságommal kapcsolatos
döntésemre, rá kellett döbbennem, hogy ezt nem tehetem meg. Mindenem megvolt
amit akartam, tökéletesen boldogultam volna a magam erejéből is, ezért ma sem
szorultam egy férfi segítségére sem. Az egyedüli dolog, amit nem kaptam meg az
élettől és amire ma már eszeveszettül vágytam, az a szerelem volt. És ezt úgy
éreztem, hogy csakis Ákostól kaphatom meg. És ezt talán meg is kaptam... Olyan
eddig ismeretlen kötelék vonzott hozzá, amit képtelen voltam elszakítani. A mai
nap pedig úgy érzem, hogy ezt még jobban csak alátámasztotta. Egész nap jól
játszottuk a szerepünket Ákossal, de késő délutánra már mi sem bírtuk tovább.
Nem csak ő törődik velem, hanem én is vele... Ezt bizonyította a reggeli első
látogatásom és az a beszélgetésünk, ami során próbáltam rávenni, hogy hozza
nyilvánosságra a cégen belül Tamás esetét. Túl fontos nekem... Ákos már túl
sokat jelent nekem... És Gábor? Ha alaposan végiggondolom, az elmúlt fél évéről
szinte semmit sem tudok. Egyszerűen nem érdekelt, hogy mi történt vele. Sem a
baráti társaságában, sem a munkahelyén történtekkel nem vagyok tisztában.
Fontos nekem Gábor is, de nem úgy, mint talán kellene... Barát... Igen, ez a jó
szó rá, barát. Így látom most magam mellett.
Szex? Nos igen, mindig is szerettem és be kell vallanom,
Gáborral mindig remek páros voltunk ezen a téren is. De annyira egyforma volt
már ez is... Nem mintha nem lettek volna ötleteink, hogy miként dobjuk fel, a
lényege mindnek ugyanaz volt: kielégülés. De mi van, ha ez is szólhat többről,
mint a puszta testi vágyak kielégítése? Mi van, ha van ebben több is? Szinte
már-már abszurd volt, hogy a szexben is a hibákat keresem Gábor ellen, hogy
végül minél inkább Ákos javára dőljön a mérleg. Ez nonszensz! Ezt nem tehetem!
Mély levegőt vettem és úgy döntöttem, hogy ma már nem kínzom
magam ezzel, inkább végre megebédelek. Nagyon elszállt az idő, így már inkább vacsoraidő
volt.
Már megettem a vacsorám, amikor Gábor is hazaért. Szó nélkül
belépett hozzám a konyhába és mosolyogva magához ölelt. Egy pillanat alatt
megnyugodtam, hogy talán van olyan szerencsém, hogy nem neheztel rám a tegnapi
cserbenhagyásom miatt. Igazam volt, mert egy forró és szenvedélyes csókkal
hamar a tudtomra adta, hogy minden a legnagyobb rendben van. Én nem ellenkeztem,
mert én is ezt szerettem volna hinni... Minden a legnagyobb rendben van... A
torkomat égető maró fájdalom nem ezt bizonyította, de nem akartam tudomást
venni róla. Igenis meg kell próbálnom Gáborral, és esélyt kell adnom magunknak!
Nem hagyhatok csak úgy elúszni mindent, ami eddig kettőnk között volt.
Emlékeznem kell arra, hogy mennyi minden jót éltünk át közösen az elmúlt
években. Köztük volt a szex is, ami úgy tűnt, hogy ma ismét felidéződhet
bennem. Gábor finoman a nyakamra hajtotta a fejét és lágy csókokkal halmozott
el, miközben óvatosan próbált megszabadítani sorban minden ruhadarabomtól.
Igen, ez biztosan segíteni fog abban, hogy visszataláljak hozzá. Gábor nagyon
szeret, ezt tisztán érzem. És nekem is szeretnem kell őt...
Igyekeztem teljesen ellazítani magam és elnyomni a
fájdalmat, ami egyre jobban marta a szívem. Egy arc újra és újra bekúszott a
lelki szemeim elé, de én minduntalan elhessegettem. Hiába jártam minden
alkalommal sikerrel, a fájdalommal teli kék szempár sose tűnt el előlem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése