A hazafelé tartó taxiban ültem, amikor tudatosult bennem,
hogy Brüsszel már a múlté. Valahol a messzeségben járt, de én is vele együtt
ott voltam. Még mindig a kis brüsszeli parkban éreztem magam, ahol órákig
csókoltam azt az embert, aki ha egy kis időre is, de újra életre keltett. A
csók édes volt és még mindig égett a számon. Amikor hozzáértem lágyan, olyan
érzésem volt, mintha a puha ajkak még most is magukkal repítenének abba a
világba, ahol csak én és Ákos léteztünk. Ahol nem volt semmi, csak ő, én és a
boldogság. Mintha egy tündérmese lett volna az elmúlt négy nap. Olyan gyorsan
elrepült, hogy azt éreztem, mintha még csak tegnap lett volna, hogy Ákos
felajánlotta az utat. Egy percig sem bántam, hogy elfogadtam az ajánlatát, és
titkon próbáltam abban bízni, hogy ezt csakis a szakmai előmenetelem miatt
érzem.
Nehéz szívvel szálltam ki a taxiból, miután végre megállt a
házunk előtt. Kifizettem a számlát, majd nagy levegőt véve elindultam. A
liftben próbáltam kiűzni a fejemből egész Brüsszelt és ráhangolódni
Magyarországra és minden másra, ami ezzel együtt járt. Mire az ajtóban álltam,
ez többé kevésbé sikerült is. Halkan léptem be a lakásba, mert nem voltam
biztos abban, hogy Gábor fent van még. Elég korán volt még, de nem tudhattam
biztosra semmit sem. Legnagyobb döbbenetemre azonnal előttem termett és
mosolyogva ölelt magához. Közben akaratlanul is észrevettem a nyitott
konyhaajtón keresztül, hogy az asztal terítve van mindenféle finomsággal, és
csupán két gyertya biztosítja a helyiségben levő félhomályt.
- Isten hozott Édesem! - mondta boldogan Gábor, majd egy
gyengéd csókot lehelt az ajkamra. Próbáltam magamhoz térni és viszonozni a
csókot, de ő is hamar észrevette, hogy teljesen lefagytam. - No hát, ilyen
fogadtatást kapok? - kérdezte pajkos mosollyal az arcán, mire én hevesen
megráztam a fejem, mintha ezzel kitisztíthatnám mindentől, ami az elmúlt
napokban rátelepedett.
- Ne haragudj, csak teljesen ledöbbenten, mert erre nem
számítottam - mondtam bocsánatkérően, majd ügyetlenül elmosolyodtam. - Ilyen
meleg fogadtatás, gyertyafényes vacsorával...
- Ó a francba, nem csuktam be a konyhaajtót - szólt közbe
Gábor és mérgesen a fejére tette a kezét.
- Semmi baj, így is alaposan megleptél vele. Nagyon kedves
ez tőled - mondtam hálálkodva.
- Ez a legkevesebb - mondta mosolyogva, majd ismét hozzám
lépett és megfogta a két kezem. - Mi mással várnám haza az én dolgos, gyönyörű
kis feleségem? - tette hozzá szelíden, majd ismét megcsókolt.
Abban a pillanatban éreztem, hogy most repedt ketté a szívem
és akárhogy küzdök ellene, képtelen vagyok egyben tartani. Hogy lehet ilyen
kedves hozzám Gábor? Miért csinálja ezt?! Utálnia kellene azért, mert egy másik
férfi karjaiban töltöttem az elmúlt három éjszakát! És ha ez nem lenne elég,
miért nem érzek semmit sem, amikor csókol? Miért csak egy egyszerű testi
kontaktusnak érzem az egészet?! Hol van a tűzijáték a mellkasomból? Hol van az
emésztő tűz és a perzselő vágy?!
Nem akartam válaszolni az ezernyi kérdésre, mert féltem,
hogy akkor végleg megöl a bűntudat. De nem is kellett válaszolnom, anélkül is a
felszínre ordította bennem valami a választ: Ákos!
Óvatosan elszakadtam Gábortól és igyekeztem minden színészi
tudásomat bevetni és leplezni azt, ami bennem zajlik most.
- Ne haragudj, hogy ilyen rosszul reagáltam a
fogadtatásomra, csak egyszerűen borzasztóan fáradt vagyok - mondtam neki
bűnbánóan, és közben megsimogattam az arcát. - Szeretnék venni egy forró
fürdőt, ami ellazít és megnyugtat. Hosszú és fárasztó volt ez a pár nap és
annyira használhatatlannak érzem most magam... - mondtam keserűen és nagyot
sóhajtottam. Sose voltam jó színész, de bíztam abban, hogy ezúttal sikerrel
jártam. Tényleg fáradt is voltam, de nem ezért akartam most minél messzebb
menekülni tőle...
- Semmi baj Édesem, menj csak. Tudom, hogy milyen
borzasztóak az ilyen szakmai konferenciák, megértelek - mondta kedvesen, majd
megfogta a bőröndöm és behúzta a nappaliba. Én mély levegőt vettem és úgy
döntöttem, hogy azonnal a fürdőbe vetem magam, mert nem volt értelme tovább
maradnom Gábor mellett.
Éreztem, hogy az utolsó egy-két métert, szinte futva teszem
meg a fürdőbe, és bíztam abban, hogy Gábornak ez nem tűnt fel. Amint beértem a
fürdőbe gyorsan megnyitottam a kád csapját, majd az ajtóhoz léptem, magamra
zártam, és szinte azonnal lecsúsztam a padlóra, az ajtónak vetve a hátam. Egész
testemben remegtem és legszívesebben ordítottam volna a belül emésztő
bűntudattól és fájdalomtól. Mit is hittem, amikor ostoba módon engedtem a
vágyaimnak? Hogy voltam képes ezt tenni Gáborral? Ő jó ember, nem ezt érdemli
tőlem...
A hangok egyre erősebbek lettek odabent, és közben egyre
hangosabban ordított egy másik is, ami csak el akarta nyomni a bűntudatom.
Ákos! Ákosra van szükségem! De nem, az nem lehet, őt nem lehet, én... Nem...
Nem szabad...
Egyre gyengébbnek éreztem magam, ahogy csendben zokogtam a
padlón, és nem úgy tűnt, hogy ez a kín és szenvedés enyhülni akarna. Nem
akartam felállni, sem fizikailag, sem lelkileg... Képtelennek éreztem magam rá.
Csak a véletlennek köszönhetem, hogy még időben emeltem a tekintetem a kádra, így
még volt időm elzárni a csapot, mielőtt még megtelik a kád vízzel.
Mint az élettelen robot hajítottam le magamról a ruháimat és
feloldozást várva merültem el a habokba. Örültem, hogy lemosta a forró víz a
könnyeket az arcomról és talán kicsit a lelkemet is megtisztogatta. Próbáltam
tisztán látni az érzéseimet, de nem ment. Még mindig csak a káosz és a zűrzavar
volt bennem.
Igyekeztem minél tovább a kádban pihentetni magam, és bíztam
abban, hogy Gábor megunja a rám való várakozást és nélkülem tér nyugovóra.
Annak most nagyon örülnék... Holnap bocsánatot kérek tőle, és azt mondom majd,
hogy elaludtam a kádban. Igen, miért ne? Utáltam hazudni, de jelenleg nem
láttam jobb kiutat ebből a helyzetből.
Szerencsémre valóban megunta a rám való várakozást és már
javában aludt, amikor bementem a hálóba. Óvatosan feküdtem be mellé az ágyra és
igyekeztem minél inkább az ágy szélén elhelyezkedni. Lehunytam a szemem és
próbáltam nem arra gondolni, hogy kivel töltöttem az elmúlt három éjszakát. De
nem ment... Újra és újra Ákos arca villant be a szemem elé, és egy pillanatra
még azt is érezni véltem, hogy gyengéden magához ölel. Egy fájdalmas és
bűntudattal teli pillanat volt amikor rájöttem, hogy csak Gábor bújt oda
mellém, és valóban egy kéz magához ölelt...
Mély levegőt vettem és próbáltam a könnyeim visszafogni, de
nem jártam sikerrel. Megállás nélkül árasztották el az arcomat és egy
pillanatra sem akartak elállni, csak ömlöttek és ömlöttek, tovább marva az
arcom és ezúttal a szívem is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése