Nagyon hamar elaludtunk Ákossal, de még így is olyan
fáradtan ébredtem reggel, mintha egy percet sem aludtam volna az éjszaka. Csak
halvány emlékeim voltak arról, hogy a beszélgetéseink után szorosan összebújva
kuporodtunk le az ágyra, és kiskifli pózban hamar elnyomott az álom a
karjaiban. Ezúttal is szorosan magához vont, de mivel most alig volt rajtunk
ruha, még megnyugtatóbb volt a közelsége. Én csak fehérneműben, ő pedig az
öltönynadrágjában aludt. Nem volt erőnk az öltözéssel bajlódni, csak
összebújtunk és vártuk a feloldozást hozó álmokat. Talán hamar meg is kaptam
őket, már nem emlékszek rá... Most viszont biztos voltam abban, hogy a
boldogságom végleg búcsút intett nekem, mert még most is ugyanúgy nyomasztottak
azok a dolgok, amikről tegnap este beszélgettünk.
Nem akartam visszaidézni őket, ezért úgy döntöttem, hogy
inkább felkelek. Amint megmozdultam, Ákos karja lesiklott rólam, szabaddá téve
engem, hogy kiszabaduljak az öleléséből. Gondolni sem bírtam arra, hogy most
aludtam talán utoljára a karjaiban, mert... Mert... Annyira marni kezdte valami
a szívemet, hogy az a képtelen érzésem támadt, hogy előbb lennék képes kést
döfni most belé, mint hogy engedjem eluralkodni magamon ezt a fájdalmat. Ezért
gyorsan felpattantam az ágyról, majd a fürdőbe vettem az irányt.
Nem akartam elsietni a zuhanyt. Korán is volt, és Ákos is
még békésen aludt. Próbáltam elnyújtani, amennyire csak lehet, de nem
sikerült... Már mindennel végeztem, amikor rájöttem, hogy már nem tudja elterelni
a gondolataimat ez sem, így véget is vetettem neki. Ezután lassan öltöztem fel,
mint egy robot, akit direkt lassúságra programoztak be. Gondosan megigazítottam
magamon minden ruhadarabot, a hajammal és a sminkemmel is sokat bíbelődtem, de
valahogy úgy tűnt, hogy ezzel is túl hamar végezni fogok.
Bíztam abban, hogy talán már Ákos is fent van, így nem kell majd
egyedül lennem az érzéseimmel és a gondolataimmal, ha elkészülök. Arra most
képtelen lennék, nem bírnám elviselni őket... Most úgysem tudok dűlőre jutni...
Minden válasz a kétségeimre otthon vár rám... Át kell gondolnom mindent, mert
nem hozhatok felelőtlen döntést a házasságom kapcsán. Ezt pedig, csak otthon
tudom majd megtenni.
Mély levegőt vettem, majd miután teljesen elkészültem úgy
döntöttem, hogy visszamegyek a szobába. Amikor kiléptem a fürdőből, döbbenten
vettem észre, hogy Ákos eltűnt. Minden bizonnyal felébredt és átment a
szobájába készülődni. Hát jó, akkor most mit tegyek? Mint a villám csapott
belém a felismerés, hogy talán nekikezdhetnék összepakolni. Szinte jókedvűen
álltam neki az ezúttal menedéket nyújtó pakolásnak. Már az utolsó darabokat
tettem be a bőröndbe, amikor kopogtattak.
- Szabad! - feleltem, majd fel sem néztem, mert tudtam, hogy
Ákos jött vissza.
- El is készültél - mondta halkan, nekem eközben pedig
elkezdett remegni az utolsó ruhadarab a kezemben, amit épp bele készültem rakni
a bőröndbe. Olyan emlékek kezdtek a felszínre törni, amik... Nem, nem, most nem
szabad, különben belepusztolok ebbe a kétségbe! Ákos azonnal odalépett hozzám
és megfogta a kezem, amiből engedelmesen kihullott a fekete kis estélyi. Amint
megéreztem a lágy érintését, ismét kiszakad belőlem a zokogás. Mintha egy öt
éves kislány lennék, aki mindenen kiborul... Mégis mi történik velem? Én sose
voltam ilyen, ez... Egyszerűen őrület. És most mégis miért borultam ki ezen?
Elmúlt, vége, miért olyan fontos mégis az az este, és az a kis fekete estélyi?
Ákos azonnal magához ölelt és nyugtatóan elkezdte simogatni
a hátam.
- Gitta, nyugodj meg - súgta halkan a fülembe, ami után csak
még jobban elkezdett rázni a sírás. - Ígérem, minden rendben lesz - mondta
kétségbeesetten. - Ha tudom, hogy ez lesz... Nem téged hívlak el erre az útra.
Hevesen megráztam a fejem, majd elhajoltam tőle és ránéztem.
- Sose bánd, mert mindennek van értelme, még ha most nem is
látjuk és túl fájdalmasnak tűnik minden. Nehéz ez az egész, csak ezért borultam
ki. De látod, már jól vagyok - mondtam mély levegőt véve, majd megtöröltem az
arcomat. - Most mennünk kell a konferenciára - tettem hozzá határozottan, majd
teljesen kibújtam az öleléséből.
Ő csak némán bólintott, mire én magára hagytam, hogy
helyrehozzam a sminkem a fürdőben. Szerencsére nem kentem fel reggel erős
festést, így nem sok tennivalóm volt most vele. Mikor visszatértem a szobába,
Ákos már az ajtóban várt.
Némán léptünk ki együtt a folyosóra, majd elindultunk az
utunkra. Olyanok voltunk egymás mellett, mint amilyennek talán lennünk kell.
Két munkatárs, két idegen... Főnök és beosztott... Éreztem a falat, ami közénk
épült a tegnap este után, de valami ösztönös erő belül azt súgta, hogy ne
akarjam lebontani. Eszemben sem volt... Nem akartam az édes csókokra gondolni,
nem akartam felidézni az engem vizslató kék szempárt... Nem, túlságosan fájna
most. De hiába, most is ezek járnak a fejemben... Este hazarepülünk és
mindennek véget kell vetnünk. Túl bizonytalan minden... Nekem Gábornál a
helyem, Ákossal talán csak egy fellángolás volt... Talán tényleg csak a
házasságom válsága vitt a karjaiba. Nem boríthatok fel mindent
meggondolatlanul, ez sosem én voltam. Mindig csakis a biztosat választottam,
minden téren. Munka, karrier, párkapcsolat... Sosem szerettem kockáztatni, mert
szerettem ha a magam és a helyzet ura vagyok.
Ákos is érezhette a bennem tomboló feszültséget, mert egész
úton nem szólt hozzám. A konferencia is ugyanígy telt el, azzal a különbséggel,
hogy ez végre elterelte a figyelmem és nem a saját bajaimon keseregtem. Mindig
is utáltam, amikor ennyire padlóra tett valami... Azt éreztem ilyenkor, hogy
kicsúszott a kezem közül az irányítás, és ez borzasztó érzés volt. Minél előbb
szerettem volna talpra állni és abban bíztam, hogy ebben most csak Magyarország
tud majd segíteni... Hm, otthon... Talán most pont erre van szükségem,
visszatérni a helyemre. Gábor mellé...
Örültem neki, hogy a mai nap csak egy hosszított délelőtti
előadássorozatból állt. Sok mindent összegeztek az igazgatók, majd a
vezérigazgató a záróbeszéde után utunkra engedett minket. Még várt ránk egy
kései ebéd, majd indulhattunk ki a reptérre. Már kezdtem sajnálni, hogy reggel
bepakoltam, mert ez azt jelentette, hogy ismét magamra maradok a
gondolataimmal, amíg Ákos elkészül. Legnagyobb döbbenetemre reggel ő is
becsomagolt.
- Hogyhogy már reggel elkészültél? - kérdeztem tőle, amikor
a folyosón sétáltunk a szobáink felé.
- Volt rá időm fürdés után, és gondoltam, hogy egy kicsit
egyedül szeretnél lenni.
- Igaz... Hát... Ez félig igaz, félig nem.
Ákos értetlenül nézett rám, de mivel látta, hogy nem
szándékozok bővebben kifejteni ezt, másra terelte a témát.
- Van még közel három óránk, míg a reptérre kell mennünk.
Szeretnél addig valahova elmenni, vagy csak várjunk, míg elrepül az idő?
- Szeretnék kimenni a parkba - vágtam rá azonnal, mire is Ákos
döbbenten nézett rám. Fogalmam sincs, hogy miért mondtam ezt, vagy hogy miért
akartam kimenni a parkba. Valamiért azt éreztem, hogy a szívem odahúz, ezért
mondtam ki ezt, talán kicsit meggondolatlanul.
- Rendben - felelte Ákos, majd hirtelen megfogta a karom és
megállított a folyosó közepén. - Menjünk most. A szállodát úgyis este ötig kell
elhagyni, a csomagjaink maradhatnak.
Igaz, erre nem is gondoltam. A szervezés úgy intéztem, hogy
a reptérre indulásokig mindenki a szállásán maradhatott. Ritka dolog volt ez,
de nagyon figyelmes és hasznos gesztus volt a részükről.
Ismét gyalog sétáltunk el a közeli parkba, ahova még az első
nap látogattunk ki ebédidőben. Most is jó idő volt és hiába szerettem a nyarat,
nem töltötte el melegséggel a szívemet kellemes idő. Amint a parkba értünk,
Ákos közelebb lépett hozzám, én pedig engedelmesen belékaroltam. Szerettem
volna egy kis időre magam mögött hagyni az ezernyi kételyt és egy kicsit
visszacsöppeni a mi világunkba. Ahol nem voltak kötöttségek, és ahol nem
számított olyankor a munka vagy a világ más egyéb dolga. Titkon szerettem
volna, ha újraindulhatna ez a hétvége és csakis én meg Ákos léteznénk. Tudtam
jól, hogy ez nem lehet, de még erre a maradék pár órára azt akartam érezni,
hogy ez mégis így van.
Bizonyára Ákos is észrevette, hogy már nyugodtabb vagyok,
különben nem közeledett volna felém, hogy karoljak belé. Némán baktattunk a
parkban, és talán mindkettőnk gondolatai az elmúlt pár napon jártak.
- Mi jár a fejedben? - kérdezte nagy sokára, mikor már vagy
fél órája baktattunk a kis ösvényen.
- Sok minden - feleltem nagyot sóhajtva. - Főleg az elmúlt
három nap. Annyira nagy bűn, hogy azt kívánom, bár ne kellene hazamennünk és
bár ne lenne férjem és mindenféle egyéb kötelezettségem? Bűn, hogy szeretném ha
az idő itt és most megállna és nem kellene foglalkoznunk semmivel, csak
egymással?
- Nem bűn - mondta halkan Ákos, majd rám nézett. Tisztán
láttam ezt a szemem sarkából, de én nem akartam most rá nézni, mert tudtam,
hogy akkor ismét megszakad a szívem a belül maró kételyek miatt. A szívem egyik
fele a karjába omlott volna, a másik pedig hű akart lenni Gáborhoz... Még
mindig... - Az ember ösztönösen a jót akarja magának, és néha szeretnénk
menekülni a felelősségek elől. De természetesen ezt nem tehetjük meg - tette
hozzá nagyot sóhajtva.
- Képesek leszünk ezután úgy dolgozni, mintha semmi sem
történt volna köztünk? - kérdeztem tőle elmerengve, mire ő megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs Gitta - felelte mély levegőt véve. - De a
puding próbája az evés, majd holnap illetve a közeljövőben ez kiderül.
- Igen - helyeseltem halkan, mire ő folytatta.
- Nézd Gitta, én nem akarom, hogy kettős életet élj miattam.
Őszintén, nem csak miattad mondom ezt, hanem mert talán önző is vagyok. De ez
nem érdekel, ha velem vagy, azt akarom, hogy csak az enyém legyél, senki másé.
Ezért én komolyan mondtam azt, hogy ha ma este felülünk a gépre, nem
gyengülhetünk el többször otthon. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy túl
távol voltak tőlünk itt Brüsszelben a fékek, és miután egyszer átléptük a
határt, képtelenek voltunk utána visszalépni mögé. Ebben mindketten hibásak
vagyunk, ez tény. Most viszont ideje visszatérnünk a helyes útra és ha nehezebb
is, de azon kell maradnunk. Nem fogok semmilyen ultimátumot adni neked. Szabad akaratod
van, neked kell döntened. De azt jó ha tudod, hogy nem fogok rád az
örökkévalóságig várni, szóval ne ringasd ebbe a hitbe magad.
- Én ezt nem is kérem tőled Ákos... Tisztában vagyok a
kockázattal, de te is láthatod, hogy teljesen összezavarodtam. Én... Egyszerűen
nem tudom, hogy mi lenne a helyes döntés. Őrülten vonzódom hozzád, de már
fogalmam sincs, hogy van-e több is e mögött a vágy mögött. Azt sem tudom már,
hogy mi köt Gáborhoz... Soha életemben nem vergődtem még ennyire kétségek közt,
mint most - fakadtam ki keserűen, mire ő együtt érzőn megszorította a kezem,
amivel belékaroltam.
- Nem kell magyarázkodnod, nekem nem. Tégy a legjobb
belátásod szerint, én nem foglak megzsarolni vagy zaklatni. Mivel nem tudok az
életedből eltűnni, sokszor fogunk még találkozni, de talán utoljára vagyunk
ennyire bensőséges és intim viszonyban. Azt komolyan mondtam, hogy a
barátságomra számíthatsz ezután is, ettől nem zárkózok el, ha valóban ezt
akarod. Csak arra kérlek, hogy ne próbálj meg játszani velem, mert annak
egyikünkre nézve sem lesz jó vége. Döntöttél és ezt tiszteletben tartom.
Ígérem, hogy ebből semmilyen hátrányod nem fog származni a cégnél.
- Köszönöm a megértésed és a támogatásod - feleltem lehunyt
szemmel és igyekeztem erős maradni. Ákos szavai túlságosan is a szívemig
hatoltak, még jobban összezavarva ezzel engem.
Szinte egyszerre álltunk meg a kis ösvényen, és mire
kinyitottam a szemem, Ákos velem szemben állt. A karom elengedte és a két keze
lecsúszott az enyéimre, hogy összekulcsolja őket. Egy pillanatra lenéztem a
kezünkre és összeszorult a szívem. Éreztem, hogy a kezeim lángolni kezdtek,
mert mintha tudták volna, hogy utoljára érinthetik Ákost. Óvatosan
megszorítottam a kezét, majd felnéztem rá. Halvány könnyfátyol volt a szememen,
de még így is tisztán láttam a szomorú kék szempárt, ami most is engem
fürkészett. Fogalmam sincs, hogy mit láttam bennük, de hogy abban a pillanatban
melegség és nyugalom járta át a szívemet, abban biztos vagyok. Lassan közelebb
léptem Ákoshoz, és a kezeink közben automatikusan elváltak egymástól, hogy a
másikat fogadják a karjukba. Tudtam, hogy most készülök végleg megsemmisíteni
magam, de ezúttal sem akartam hallgatni a józan eszemre. Éreznem kellett még
egyszer azt az édes csókot és ölelést, amiről most készülök lemondani, minden
bizonnyal örökre.
Amint megéreztem a finom ajkakat, a könnyfátyol feloldódott
és kis cseppek formájában útra kelt, hogy hűsítő feloldozást adjon a
gazdájának. De egyiket sem tudta megadni... A feloldozás, akármennyire is
akartam és vártam, nem jött el, mert ismét bűnbe estem, és hiába döntöttem, a
szívem mélyén nem akartam elválni Ákostól. A hűsítő szerepében is megbukott,
mert nem csak a nyár volt túl forró, de az én testem is égett, mert egy olyan
embert ölelt, aki lángra gyújtotta a testem minden apró sejtjét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése