Reggel arra ébredtem, hogy kitartóan csörög a telefonom a
zsebemben. A zsebemben? Egy pillanat, mit keres a telefonom a zsebemben? Minden
este fürdés után a zsebembe teszem a telefont és lefekvésig ott is tartom.
Magam sem tudtam, hogy miért teszem folyton ezt, de már nagyon szerettem volna
leszokni erről… Na de most reggel van, miért lenne a zsebemben?
Hirtelen eszembe jutott a tegnap esti magamba zuhanásom és
rájöttem, hogy valószínűleg a kanapén elnyomott az álom.
Kivettem a telefont a zsebemből és elolvastam a kijelzőn,
hogy ki hív. Melinda volt. Ó te jó ég, a hétvégi kiruccanást majdnem
elfelejtettem!
- Szia – köszöntem bele mosolyogva a telefonba. – Ne
haragudj, elaludtam.
- Szia Gitta! Na hát, ezt valamiért sejtettem – mondta
bosszúsan Melinda, de hallottam a hangján, hogy csak megjátssza.
- Azonnal összeszedem magam és indulok a kávézóba – mondtam
bűnbánóan és közben felkeltem a kanapéról. Nagyot nyújtóztam, mert éreztem,
hogy nem tett jót a nyakamnak a kényelmetlen kanapé. – Mennyi az idő? –
kérdeztem Melindát.
- Fél 11. Fél órája várok rád – mondta bosszúsan. – Tudod
mit, változtassunk a programon. Elmegyek hozzád, addigra legalább elkészülsz.
És majd tőled együtt elmegyünk valahova. Nem bírom megvárni míg egy óra múlva
ideérsz Csipkerózsika – tette hozzá csipkelődve.
- Nem is készülődök olyan sokáig – mondtam ellenkezve, mire
a vonal másik végén hangos nevetés volt a válasz a kijelentésemre.
- Ezt megcáfolom – mondta nevetve Melinda. – Indulok, húsz
perc múlva nálad vagyok, addig igyekezz csipamentes lenni.
- Sose vagyok csipás – feleltem sértődötten, de végül
egyszerre mindketten elnevettük magunkat. – Rendben, várlak. Ne haragudj rám
kérlek.
- Semmi baj barátném, semmi baj – mondta kedvesen Melinda,
majd kinyomta a telefont.
Nagyot sóhajtottam és úgy döntöttem, hogy gyorsan rendbe szedem
magam, még mielőtt Melinda egy szál semmiben nyitja rám az ajtót. Imádtuk
egymást ugratni, és a munkahelyen kívül ezt korlátok nélkül megtehettük. Tudtam,
hogy ezt a mai alkotásom még hetekig a fejemhez fogja vágni, így jobbnak láttam
ma nem hibázni többet.
Igazán büszke voltam magamra, hogy mire csengettek én már
kicsípve és mosolyogva nyitottam ajtót.
- Gyors voltál – köszöntöttem mosolyogva Melindát, majd
megöleltem. A munkahelyen óvatosabbak voltunk ez efféle bizalmas gesztusokkal,
mert a cég imidzsére is vigyáznunk kellett. Ez volt az egyik hátránya a
munkámnak, amit nem igazán bántam. Egyáltalán nem zavart a dolog.
- Te is – mondta nevetve Melinda, mikor kibújt az
ölelésemből. – Szóval, mi a terved?
- Shopping? – kérdeztem nevetve. – Első körben legyen ez,
utána meg csináljuk azt, ami jól esik.
- Remek, reszkessetek boltok, jövünk – mondta Melinda
kivirulva, mire én máris a táskám után kaptam és az utunkra is keltünk.
Sokkal jobban élveztem most a vásárlást Melindával, mint
múlt héten Gáborral. Végre újra felszabadult voltam és vidáman csevegtünk egész
nap. Nem is a vásárlás maga volt a lényeg, hanem az, hogy minden gondot
hátraszorítva jól éreztük magunkat. Délben beültünk egy étterembe és jókedvűen
megebédeltünk. A délután többi részében kimentünk a közeli parkba és kicsit
nyugodtabb témákról beszélgettünk. Már nem csak a szórakozás és a vidámság volt
a lényeg, most érkeztünk el a nap azon részéhez, amikor mélyebb témákat is
érinthettünk.
Melindával nem volt meg az a különös kapcsolatom, mint
Rékával. Melindának egy kis idő után, mikor már helyre tettem magamban azt, ami
nyomasztott, el tudtam mondani mindent gond nélkül. Réka a gesztusaimból és az
érzéseimből olvasott és így is a lehető legjobb támaszt tudta nyújtani szavak
nélkül. De néha jól esett ki is mondani ezeket Melindának. Sok idő volt, mire
eljutott erre a szintre a barátságunk, de azóta is ilyen töretlen. Tíz éve
ismertük meg egymást az egyetemen és kisebb nagyobb szünetekkel, de mindig
tartottuk a kapcsolatot. Miután ő is a céghez került, még jobban elmélyült a
kapcsolatunk és itt lettünk igazán jó barátnők.
Jól ismert már, és pontosan tudta, hogy valami nincs rendben
velem. Hamar rá is tért a lényegre, én pedig megosztottam vele mindent, ami a
születésnapom óta nyomasztott.
- Hát Gitta, ez jól összejött most neked – mondta nagyot
sóhajtva Melinda. – Látod, mondtam én neked, hogy egy idő után rájössz majd te
is, hogy nem elég ez a házasság neked.
- Mondja ezt az, aki még a közelébe se ért az eljegyzésnek
sem – mondtam neki piszkálódva.
- Hidd el Gitta, hogy nem is fogok, amíg nem találom meg
azt, akinél ezt mondom, hogy „oké, téged elvisellek egy életre és szülők neked
gyereket is.” De ez csak akkor fog eljönni, ha szerelmes leszek és az illető
nem éppen egy idióta. Szóval én a mai napig azt mondom Gitta, hogy inkább
magányosan öregszek meg, mint hogy egy rosszul működő kapcsolatban szenvedjem
végig az életem.
- Meg tudlak érteni Melinda – mondtam nagyot sóhajtva. A
közelben volt egy kis pad, és mind a ketten szó nélkül elindultunk felé, hogy
leüljünk rá.
- Őszintén Gitta, mit szeretnél? – kérdezte komoly hangon
Melinda, miután leültünk a padra. A nap ezer ágra sütött, én pedig csak
lehunytam a szemem és a magasba emeltem a fejem, hogy a nap minden sugara
végigsimogassa az arcom. Próbáltam Melinda kérdésére megtalálni közben a
választ, de nem ment… Nagyot sóhajtottam, majd lehajtottam a fejem.
- Nem tudom… - feleltem halkan pár perccel később.
- Jaj Gitta, te tényleg nagy bajban van… - mondta aggódva
Melinda. – Teljesen megváltoztál, ennyire még sosem zuhantál magadba. Nem
hiszem, hogy ez csak a születésnapod miatt van, mint ahogy te hiszed. Talán
csak ráébredtél arra, hogy repül az idő, és nem ebben a kapcsolatban kellene
tovább fecsérelned, mert valójában nem erre vágysz. Neked sem elég az, amit ez
a kapcsolat ad. Tudom én is jól, hogy Gábor remek férj és jó ember. De erről
nem tehet sem ő, sem te. Talán csak egyszerűen nem egymáshoz valók vagytok.
- Nem tudom Melinda. De egy
pillanatnyi válság miatt nem fogok elhamarkodottan dönteni. Bízok abban, hogy
ezen is túljutunk majd. Vagyis, hogy én túljutok majd – tettem hozzá nagyot
sóhajtva. – De legyen elég már a depresszióból, ideje feltöltődni. Este buli?
- Benne vagyok – felelte Melinda
mosolyogva, de láttam a szemében, hogy még mindig aggódik miattam. Végül nem
tette ezt szóvá, hanem felpattant a padról és jókedvűen magával húzott.
- Menjünk és rúgjunk ki a hámból –
mondta vidáman, mire én is elmosolyodtam.
- Menjünk – egyeztem bele, majd
visszaindultunk a parkoló felé, hogy hazavigyük a sok holmit, amit vettünk,
majd felkészüljünk az esti partira. Máris jobb kedvem lett és egy kis időre
kezdtem azt hinni, hogy hamar túl leszek majd ezen a kis válságomon is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése