Bűnös vágyak - 16. fejezet

Hamar átértünk Ákossal a konferencia helyszínére a taxival. Mivel volt még időnk, úgy döntöttünk, hogy előtte megreggelizünk a büfében. Valamiért egyikünk sem volt túlzottan éhes, ezért egy croissant-nal és teával mindketten beértük. 

Úgy ültünk egymással szemben, mint ahogy kell: a főnök és a beosztott, akik között szigorúan csak munkakapcsolat van. Egy kívülálló semmit sem tudott volna leolvasni rólunk és nem láthatta a bennünk tomboló érzéseket. Ákos maszkja tökéletes volt. Gondolom, hogy a magyarországi visszatérésünk miatt kezdte el azonnal a gyakorlást... Vagy csak egyszerűen félt attól, hogy bármelyik külföldi kollégánk elkezd kombinálni, aminek a híre bármikor haza is eljuthat. Túl szoros volt a kapcsolat egy-egy leányvállalat között, mert némely osztály rendszeres kapcsolatban állt a külföldi társaival. Nem tudhattuk, hogy éppen melyik osztályokról hoztak magukkal kísérőt az igazgatók. Magyarországról szerencsére csak mi voltunk, ami különösen nagy megtiszteltetés volt mindkettőnknek. Igaz, hogy a budapesti leányvállalt volt az elsőszámú Magyarországon, így természetes volt, hogy Ákos vesz részt a konferencián. De mivel új volt még a helyén, azt is el tudtam képzelni, hogy Lászlót küldik helyette, bár ő persze egy másik leányvállalat élén volt már. Tehát az igazgatót tekintve, a személye majdhogynem biztos volt, egyedül az én részvételem volt bizonytalan. Titokban bíztam abban, hogy nem csak az irántam való érdeklődés miatt választott engem Ákos, hanem a munkám is mellettem szólt. Igen, talán néha túlzottan is a karrierem érdekel, de világ életemben a bizonyítós fajta voltam. Mindig megálltam a helyem a férfiak közt, és erre büszke is voltam. Akadt már életem során konfliktusom az elért magas posztjaim miatt, de ez sohasem érdekelt. Még most sem, hogy Ákossal ültem itt Brüsszelben és együtt reggeliztünk. Mennyire képtelen helyzet ez az egész... Fél órája még a szobámban voltunk és szenvedélyesen csókolóztunk... Azt hiszem, hogy még a gondolattól is lázba jöttem.

- Jól van Brigitta? - kérdezte Ákos halkan.

Egy pillanatra értetlenül néztem rá, mert nem értettem az újabb magázást és a Brigitta nevet. Aztán hamar megvilágosodtam. A büfé tele volt a munkatársainkkal, és habár Magyarországot csak mi képviseltük, néhány Kelet-Európai kollégánk nagyon is jól tudhatott magyarul.

- Persze, jól vagyok, csak forró volt a tea és félrenyeltem - feleltem végül és a szavaim alátámasztása végett köhintettem egyet, mintha valóban majdnem megfulladtam volna. Képletesen talán így is volt... Borzasztóan nehéznek és fullasztónak éreztem ezt a helyzetet, amibe csöppentünk.

Körülbelül egyszerre fejeztük be a reggelit Ákossal, majd együtt felálltunk és bementünk a nagyterembe. Mintha tegnap nem is egy bált tartottak volna itt. A kis kerek asztalokat felváltották a téglalap alakú asztalok és irodai párnás székek kerültek mögéjük, amikről ezúttal hiányoztak a bordó székszoknyák. A terem teljesen átalakult és egy rideg, konferenciához méltó arcot öltött magára. Legalább 200 szék volt a teremben, körülbelül tíz sorban elhelyezve. Ákossal a hatodik sor szélére ültünk le, mert ott voltak már csak szabad helyek. Látszólag sikeresen utolsókként érkeztünk, de ez egyáltalán nem tudott érdekelni. Semmiről sem késtünk le, és csak ez számított.

Miután leültünk, akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy miért lehetünk ennyire sokan. Ennyi leányvállalat nincs is... Elvileg minden leányvállalat csak két főt delegált, vagyis nem is minden leányvállalat, hanem csak az országban a székhelyül szolgáló küldött két embert. Aztán felrémlett az, amit még egyszer régen Tamás mondott nekem erről a konferenciáról. A Brüsszeli anyavállalat delegálja a legtöbb embert. A vezetőség minden tagja, köztük az osztályvezetők és az alosztályvezetők is mindig részt vesznek a konferencián.

Nagyot sóhajtottam, majd próbáltam odafigyelni a vezérigazgató szavaira, aki időközben felállt a pódiumra és belekezdett a szintén unalmas és monoton szövegébe. A szemem sarkából láttam, hogy Ákos is nagyon koncentrál és néha-néha összeráncolja a szemöldökét. Ezen annyira nem csodálkoztam, mert elhangzott néha egy-egy aggasztó dolog a vállalatról, ami nagyrészt csak a vezetőségre tartozott, az ő hatáskörükben voltak a problémák. Reméltem, hogy nem túl nagy a gond, bár a vezérigazgató barokk körmondataiból nehéz volt kihámozni a lényeget. Nehéz anyagi helyzet, ennyi volt a lényeg, ahogy értelmeztem. Most már világos volt, hogy Ákos miért akart lefaragni a számítógép beszerzés költségein...

A percek és az órák unalmasan teltek ahogy egymást váltották az igazgatók és osztályvezetők a délelőtt folyamán. Igazán felüdítő volt végre felállni és ebédelni. Szerencsére igen hosszú ebédszünetet kaptunk, így kényelmesen megebédeltünk Ákossal az étteremben. Most sem voltunk egyedül, Maryann és a társa, valamint Gustaw-ék is csatlakoztak hozzánk. Hiányoltak minket a tegnap esti bálról, nehezményezték, hogy korán elmentünk. Végül elmagyaráztam nekik, hogy egyikünk sem rajong az ilyen estékért, inkább egy otthon ülő, könyvet olvasós típusok vagyunk. Fogalmam sincs, hogy mennyire sikerült jól a hazugságom, de nem mertem megerősítést kérve Ákosra nézni. Féltem, hogy akkor elárulom magunkat egy apró mosollyal. Könyvolvasás? Hát a tegnap este mindennel telt, csak éppen azzal nem.

Ebéd után Ákos vette át a szót, és elköszönt az asztaltársaságunktól. Az indok engem is meglepett, de nem különösebben lettem miatta ideges. Biztosan tudja, hogy mit csinál. Ha ez nem feltűnő, akkor legyen. Egy ebéd utáni séta okán hagytuk magunk mögött az épületet, ami bevallom őszintén nagyon jól esett. Már a közeli parkban sétáltunk, amikor Ákos közelebb húzódott hozzám, és én úgy mint tegnap este, belékaroltam. A szemfüles nézelődőknek most valóban úgy tűnhettünk, mint egy szerelemes pár. A szerelmes szó talán igaz is volt, de a pár már annál kevésbé.

- Hogy bírtad? - kérdezte Ákos halkan, miközben a másik kezét ismét az őt karoló kezemre tette. Volt valami ebben az érintésben, ami melegséggel töltötte el a szívem. Ez a mozdulat, ez már csak a miénk volt. Az övé, az enyém és Brüsszelé.

- Egészen jól, köszönöm. És te? Láttam, hogy aggasztottak a vezérigazgató szavai.

- Igen, jól láttad. A leépítés szele van a levegőben, és ha egyszer erre kerül a sor, nem tudom, hogy miként fogok megbirkózni vele új főnökként. Nem valami bizalomépítő kezdés, nem gondolod?

- Valóban, de ha erre kerül a sor, az nem a te hibád lesz - mondtam nyugtatóan, mire ő mosolyogva megrázta a fejét, majd lehajtotta és a lába alatt tovatűnő pázsitot kezdte figyelni.

- Mindig az a hibás Gitta, aki közvetlenül feletted áll. Az emberek így működnek, és nem érdekli őket, hogy a döntés fentebbről érkezik. A kérdés mindig az, hogy miért én? Miért nem a Rozika vagy a Jani?

- Ebben igazad van... Sajnálom. De biztos vagyok abban, hogy remekül fogod kezelni a helyzetet.

- Köszönöm a bizalmad, de én ebben egy cseppet sem vagyok biztos. Az egész vezetőség arra vár, hogy mikor hibázok, hogy azonnal panaszt tehessenek ellenem Brüsszelben és elmozdítsanak a helyemről.

- De miért? - bukott ki belőlem a döbbent kérdés.

- Minden a pénzről szól Gitta, mégis mi másért? A hatalom megrészegít mindenkit. Amikor a vállalathoz kerültem néhány éve, még nem hittem volna, hogy eddig jutok. A sors, a szerencsére, és remélem, hogy a képességeim is segítettek abban, hogy idáig jutottam. De nem mindenki engem támogatott, hogy erre a posztra kerülhessek. A vezetőség egy-egy tagjának konkrét elképzelése volt arról, hogy kit ültetnek majd László helyére, ezért hozakodtak elő az áthelyezésével. Legnagyobb meglepetésükre, kevesen álltak a jelöltjük mellé, a többség inkább rám szavazott.

- Én azt hittem, hogy te érted el, hogy leváltsák Lászlót - mondtam döbbenten, mire ő mosolyogva megrázta a fejét.

- Talán László mondta ezt nektek, de csak mert ő is így tudja. Bosszúból az elégedetlen tagok ezt kezdték terjeszteni rólam, hogy máris hátránnyal kezdjek előttetek.

- Hát ezt sikeresen elérték - mondtam keserűen, majd megráztam a fejem, mintha ezzel semmissé tudnám tenni a történteket.

- Igen, ezzel én is tisztában voltam. De nem léphettem elétek egy gyenge vezetőként, kifelé is meg kellett mutatnom, hogy igenis megállom a helyem és képes vagyok vezetni a magyar főleányvállalatot.

- Ezt eddig bebizonyítottad - mondtam magabiztosan, mire ő kíváncsian rám nézett. - Még semmit sem éreztem irántad, amikor automatikusan kiálltam melletted és a képességeid mellett a cégnél - feleltem neki magabiztosan, és közben felrémlett bennem a Melindával való legutolsó beszélgetésem. Talán már akkor is éreztem valamit iránta, de nem ez volt a lényeg. Láttam rajta, hogy jó vezető és érti a dolgát, még ha emberként eleinte nem is kedveltem. Ezt csak most mertem igazán bevallani magamnak...

- Nocsak - mondta döbbenten, mire én elmosolyodtam.

- Nem kell ahhoz a kék csábító szempár, hogy bárki észrevegye, jó vezető vagy.

- Kék csábító szempár? - kérdezte értetlenül, mire én mosolyogva megráztam a fejem, és mintha semmit sem mondtam volna, néztem előre az utunkra. - Gitta? - kérdezte ismét, miután nem válaszoltam.

Most sem érte el a célját, ezért megállított minket a kis ösvényen, majd szembe fordult velem. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rá, ezért amikor a szemébe néztem, elmosolyodtam. Ha tudná, hogy mennyire rabul ejtettek a szemei. A szem valóban a lélek tükre... Először azok babonáztak meg, minden bizonnyal nem véletlenül.

Ő óvatosan elengedte a karom, majd lassan az arcomhoz ért és lágyan végigsimította. Elmosolyodott, ahogy érezhette, hogy a bőröm lángra gyúl az érintése nyomán, én pedig még jobban elvesztem a tekintetében. A szívemet simogatta a kellemes forróság, amit nem akartam, hogy tovaszálljon. Amíg itt vagyunk Brüsszelben, addig nem...

- Gyönyörű vagy - suttogta halkan kettőnk közé, majd lassan közelebb hajolt hozzám és lágyan megcsókolt. Egy pillanatra összerezzentem, hogy ezt egy nyilvános helyen tette, de amint megéreztem az ajkát, már egy cseppet sem érdekelt. Csak engedtem, hogy emésszen fel a bizsergető tűz, és élveztem a minden porcikámat körbejáró boldogságot. Fantasztikus érzés volt, hogy viszonozta a bókomat és az, hogy csókkal pecsételte meg... Éghet ennél jobban a szívem? Talán egyszer erre is választ kapok...

Mosolyogva vetettünk véget a csóknak, és utána is még pár percig némán néztük egymás kivirult és boldog arcát.

- Indulnunk kell, igaz? - szakítottam félbe a csendet, mire ő nagyot sóhajtva bólintott.

Én újra belékaroltam, majd folytattuk utunkat vissza a konferenciára. Most mintha gyorsabban repült volna el az út, amit ez idáig megtettünk. De talán csak az érzékeim csaltak, mert egész úton csak az a gyengéd csók járt a fejemben, amit az imént titkon loptunk egymástól.

Következő rész