Bűnös vágyak - 15. fejezet

Nem tudom, hogy mennyi ideig öleltük így egymást Ákossal... Talán csak percekig... Vagy órákig? Fogalmam sem volt... Csak akkor tértem magamhoz, amikor már azt éreztem, hogy teljesen elgyengültem, és alig bírok már ülni is... A bennem tomboló tűz teljesen felemésztett és minden energiámat egyszerűen elszívta. Sose teljesülhetett ki, így végül engem emésztett fel belül... Ákos is megérezhette ezt, mert lassan elengedett, és hátulról átkarolva ledőlt velem az ágyra. Én egy szót sem szóltam, csak élveztem azt a bűnös boldogságot, amit a közelsége okozott a szívemben. Próbáltam mély levegőt venni és igyekeztem legyőzni a vágyaimat és megértetni magammal, hogy csak ennyi lehet köztünk, semmi több.

Ákos finoman átölelt a hasamnál fogva, majd váratlanul egy gyengéd puszit adott az arcomra. Éreztem, hogy az arcom meggyulladt azon a ponton és szorosan lehunytam a szemem, hogy a könnyeim ne csorduljanak ki. Az egész testem remegett, és ordított belül minden porcikám... Fogalmam sem volt, hogy mi a jobb... Vele lenni és így szenvedni, vagy távol tőle... Mert a csodálatos harmadik opció lehetetlen volt... Ő és én, együtt, boldogságban...

- Mindig számíthatsz majd rám - suttogta Ákos a fülembe. - A barátod leszek... Tudom, hogy most te is többet akarsz, de...

- Nem lehet, tudom - fejeztem be halkan, és közben kicsordultak a könnyeim. Fogalmam sem volt, hogy miként fordulhatott ki a világom ennyire önmagából. Két hete még a legnagyobb bajom az volt, hogy 30 éves lettem, most pedig magamra sem ismerek... Itt fekszek Brüsszelben egy idegen férfi ágyában, aki mellesleg a főnököm, és én teljesen belehabarodtam... Ennyi változás, ez... Még nekem is sok... Mintha az elmúlt két hétben az a Gitta, aki voltam, egyszerűen tovatűnt volna, mintha sose létezett volna.

Azt hiszem, hogy annyira kimerültem, hogy nagyon hamar elnyomott az álom. Reggel, mikor felébredtem, már nem úgy feküdtünk Ákossal, mint ahogy emlékeim szerint elaludtunk. A fejem a mellkasán volt, és az ő keze eközben szorosan magához ölelt. Jólesően sóhajtottam, mert nagyon jó érzés volt, hogy a közelemben van. Óvatosan a mellkasára tettem a kezem és éppen hogy végigsimítottam pár centimétert a pólóján keresztül rajta, amikor hirtelen a másik kezével a kezem után kapott és szorosan megfogta.

- Kérlek, ne csináld... Ne tedd még nehezebbé... - mondta halkan, mire én felemeltem a fejem és ránéztem.

- Ne haragudj. Azt hittem, hogy még alszol.

- Én sem zaklattalak álmodban, akkor neked miért szabad? - kérdezte felvont szemöldökkel, majd amint látta a döbbent arcomat, elmosolyodott. - Csak vicceltem, nincs semmi baj. Tudod én sem vagyok olyan erős mindig, mint hiszed.

A szavai nyomán éreztem, hogy ismét lángra gyúlok, mert elképzelni sem mertem, hogy mennyire akarhat ő is engem. Még a gondolata is felemésztett...

- Valóban nem értél hozzám, de a szavaid bőven felülmúlják mindezt - feleltem neki csípősen, mire ő elmosolyodott. Végre kezdtem megszokni, hogy teljesen felszabadul mellettem, és már az volt nekem furcsa, ha nem mosolygott, vagy ismét szűkszavú volt.

- Tényleg? Ezek szerint úgy véled, hogy az ember kielégítheti a másikat csupán szavak által? A szó pótolhatja a testi kontaktust?

- Na látod, erről beszéltem - feleltem mosolyogva, majd nem törődve vele, kiszabadítottam a kezem az övéből és csak azért is végigsimítottam a mellkasán, mire ő jól esően lehunyta a szemét. - Most is ilyenekről beszélsz, és azt hiszed, hogy egy cseppet sem fáj, vagy izzít fel teljesen.

Fogalmam sem volt, hogy miért kellett ezt tennem, de mintha nem is én irányítottam volna, mintha a testem, és a szavaim önálló életre keltek volna, nem voltam képes kordában tartani őket. Amikor Ákosra néztem, már meg is bántam, hogy egy ilyen ostoba játékba kezdtem. A szemeit még mindig szorosan lehunyta, és mikor kinyitotta őket... Azt hiszem, hogy ott akkor semmisültem meg igazán, örökre és végérvényesen. Valami olyan erős csillogás és vágy izzott a szemeiben, hogy egy másodperc alatt minden sejtem égni kezdett. A világ megszűnt körülöttem létezni, mert már csak az a szerelemtől izzó kék szempár létezett, minden más meghalt. Nem éreztem magam körül és magamban semmit sem, mert csak Ákost láttam magam előtt és azt az elviselhetetlen vágyat, amit iránta éreztem.

Legnagyobb döbbenetemre felemelte a fejét az ágyról, fölém hajolt és mielőtt tudatosult volna bennem, hogy mit tesz, megcsókolt.

Nem voltam abban biztos, hogy a szívem vajon képes-e a helyén maradni most. Eszeveszettül dübörgött a mellkasomban, és közben egyre biztosabb voltam abban, hogy az egész testemben égek. Mint az őrült úgy kaptam a csókja után, mintha a szívem tudta volna, hogy most gyengült el az eszem, és talán soha se lesz több alkalma arra, hogy ilyen közel kerüljön ahhoz, akiért annyira sóvárog.

Ákos csókja egyszerre volt szenvedélyes és érzéki, ami még inkább elvette az eszem. Egyáltalán nem gondolkoztam, csak egyszerűen fogtam magam, és rámásztam és szenvedélyesen csókoltam tovább. Ahogy a ruhán keresztül is még jobban összeért a forró testünk, mindketten belenyögtünk a csókba, még inkább elvéve ezzel a másik maradék józan eszét. Szenvedélyesen öleltük át egymást és simítottunk végig egymás arcán... Karján... Mellkasán...

Azt hittem, hogy az őrület határán vagyok, mert egyszerűen megsemmisített ez a csók... Mintha valami a tudatom legmélyéről figyelmeztetni akart volna, hogy ezt talán nem kellene, de... Nem bírtam hallgatni rá, képtelen voltam Ákostól elszakadni. Tudtam, hogy soha többé nem kapok már a csókjából, ezért nem bírtam elhajolni tőle.

Meggondolatlanul a kezem a pólója alá tévedt, és ekkor mintha mindketten egyszerre magunkhoz tértünk volna. Óvatosan kihúztam a kezem a póló alól, és közben a csókunk is egyre lassulni kezdett... Egyre csak búcsúzkodtunk, míg végül nagy sokára elszakadtunk egymás ajkaitól.

- Ne haragudj - mondtuk ki egyszerre, amivel csak azt értük el, hogy mindketten elmosolyodtunk. Mindketten hibáztunk... De még időben észhez tértünk... Ez is megcsalás... De talán még minden helyrehozható...

- Jobb lesz, ha indulunk a dolgunkra. A konferencia hamarosan kezdődik. Ott kell lennünk - mondta Ákos halkan és közben végigsimított az arcomon. Én jólesően behunytam a szemem, majd a kezébe hajtottam a fejem. Éreztem, hogy megemelkedik alattam a felsőteste, és meg sem lepett, hogy ezúttal lágyan és érzékien megcsókolt. Azt hittem, hogy nem tombolhat bennem nagyobb vágy az előző csókunk után, de tévedtem. Egyre hevesebben kapkodtam a levegőt, ami Ákosra is hatással volt. Éreztem, hogy mennyire kíván, és ez teljesen elbódított. Hirtelen magához ölelt, majd óvatosan maga mellé fektetett és fölém hajolt, de közben egy pillanatra sem szakadt el tőlem. A kezével lágyan simított végig az arcomon, majd lassan ez a csókunk is búcsúzkodóvá vált. Mikor nem tudom mennyi idő után végül befejeztük, kinyitottuk a szemünket és sokáig csak néztük egymást.

- Indulnunk kell - törtem meg ezúttal én a csendet.

Ő csak bólintott, majd elhúzódott tőlem és felkelt az ágyról. Én is így tettem, majd odaléptem hozzá és automatikusan megöleltük egymást.

- Mennem kell felöltözni - mondtam mikor kibújtam az öleléséből.

Ő csendben bólintott, majd teljesen elengedtük egymást, én az ajtóhoz mentem, és magára hagytam őt.

Miután beléptem a szobámba, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Az ajkamon még égett Ákos csókja, de a szívem kezdett teljesen kettéhasadni... Mit tettem? Istenem mit tettem? És hogy tehettem ezt Gáborral? Ákosnak igaza van, ezt nem érdemli tőlem, ezt nem tehetem vele...

Lassan odasétáltam az ágyamhoz és leültem rá. Meredten néztem magam elé, és próbáltam feldolgozni a történteket. Már azért szenvedtem, mert mart a bűntudat, hogy boldog voltam Ákos karjaiban. Túlságosan is... De nem tehetem ezt, én Gábornak fogadtam hűséget, hozzá tartozok. Ez pedig... Talán tényleg csak egy kósza vágyakozás...

De mégis mit tegyek? Megőrül minden porcikám Ákos nélkül... Nem hittem volna, hogy ez lesz... Nem hittem, hogy ennyire fontos lesz nekem. Olyan erővel vonzott magához, ami ellen egyszerűen képtelen voltam küzdeni. De igaza van, köztünk nem lehet semmi sem... Mivel férjnél vagyok, ha egyszer mi ketten.... Sose tudna utána ugyanígy tekinteni rám... Nem akar a másik oldalon állni... Nem akarja, hogy miatta megcsaljam a férjem, vagy elhagyjam. És én akarnám ezt? Megérdemli ezt Gábor? Nem... Az egész kapcsolatunk halálra van ítélve. Kapcsolat? Nem, az nincs és nem is lesz köztünk. Barátok? Vajon tényleg lehetünk barátok? Hogy hatna ez a munkánkra? Fogalmam sincs, hogy Ákos ezt hogy képzelte... Egyszerűen lehetetlen anélkül, hogy ne kezdenének el pletykálni az emberek... Ákos nem egy közvetlen ember, feltűnő lenne, ha pont velem ápolna jó viszonyt.... Még a barátságunk is hazugságokra épülhetne... Minket semmilyen szál nem köthet össze, soha...

Hirtelen kopogtattak, én pedig felkaptam a fejem és az ajtó felé néztem. Vajon mennyi ideig merenghettem? Teljesen kiment a fejemből, hogy készülődnöm kellene...

- Szabad - szóltam ki halkan, mire is Ákos belépett a szobámba. Döbbenten nézett végig rajtam, mert még mindig hálóingben és köntösben ültem az ágyam sarkán, ő pedig már öltönyben állt előttem.

- Nem készültél el - mondta tárgyilagosan, mire én bólintottam. Biztosan észrevette, hogy nem vagyok magamnál, mert odasétált hozzám és letérdelt elém. - Mi a baj? - kérdezte tőlem halkan, és közben végigsimította a jobb kezével a arcomat.

Én nem bírtam felelni, csak lehunytam a szemem és engedtem, hogy egy könnycsepp kicsorduljon a szememből. Az egész bensőm reszketett a bennem kavargó ezeregy érzéstől... Szerelem, bűntudat, utálat magam iránt... Túl sok volt mindez...

- Gitta... - mondta ki halkan a nevem, ami annyira simogatta a lelkem, hogy újabb bűntudathullám kerített hatalmába és tovább szaggatta a szívemet. - Nem akarom, hogy szenvedj.

- Nem a te hibád - feleltem neki kedvesen, amikor végre kinyitottam a szemem. - Csak egy percet adj, azonnal megnyugszok és felöltözök.

- Ha nem akarsz, nem kell jönnöd a konferenciára - mondta halkan, mire én hevesen megráztam a fejem.

- Nem azért jöttem el, hogy most minden kárba vesszen - feleltem magabiztosan, majd hirtelen felálltam az ágyról. Ha már mindenem kezdem elveszíteni az életben, a karrierem nem hagyhatom, hogy tönkremenjen... A házasságom már közel sem az igazi, főleg mióta megismertem Ákost... Önmagam is kezdem teljesen elveszíteni... A munkámat nem hagyhatom, ma már csak az az egy biztos pont van az életemben!

Ákos is felkelt a földről és óvatosan megfogta a két kezem. Én lenéztem a kezünkre, majd mély levegőt vettem és megszorítottam őket. - Mindjárt jövök, csak felöltözök. Megvársz?

- Persze, hogy megvárlak. Van még időnk, ne aggódj - mondta megértően, mire én elengedtem őt és a szekrényemhez léptem. Kivettem belőle a mára szánt ruháimat, majd elvonultam velük a fürdőbe. Viszonylag hamar sikerült összeszednem magam, és kiverni mindent a fejemből. Csak a munkára koncentráltam és arra, amiért jöttünk. A magánéletünket most félre kell tennem...

Gyorsan felöltöztem, megfésülködtem és egy enyhe sminkkel életet leheltem az arcomba. Mikor kimentem a szobából, Ákos az ágyam szélén ülve várt rám és csendesen meredt maga elé. Elé sétáltam, és ő ekkor megfogta a kezem és rám nézett fájdalmas arccal.

- Beszélnünk kell... Ez így nincs jól - mondta halkan, mire én hevesen megráztam a fejem.

- Nem kell, nincs miről beszélnünk. Most mennünk kell, vár a munka.

Egy pillanatra mintha döbbenetet láttam volna az arcán, de nagyon hamar tova is tűnt. Megértően bólintott, majd felállt, elengedte a kezem és elindult az ajtó felé. Az erő és a magabiztosság mintha teljesen eltűnt volna belőle, mintha már nem is önmaga lenne... Nagyon fájt őt így látnom. A szívem újra és újra egy fájdalmasat dobbant és én tudtam, hogy ismét vesztettem és elgyengültem...

Gyorsan utána mentem és még mielőtt megfogta volna a kilincset, elkaptam a karját, mire ő értetlenül felém fordult. Nem volt ideje megkérdezni, hogy miért tettem ezt, mert a csókommal válaszoltam a ki nem mondott kérdésére. Azonnal szorosan átöleltük egymást és édesen forrt össze az ajkunk. Tudtam, hogy ismét hibáztam, de egyszerűen nem volt erőm visszafogni magam... Talán csak azért, mert messze voltunk az otthonunktól és attól, ami végérvényesen kettőnk között állt. Élveztem a rövidke kis boldogságot, amit kaptunk az élettől. Talán ez kellett nekem ahhoz, hogy megtanuljam értékelni a szerelmet, amit már réges-régen kiűztem az életemből és ostoba módon kinevettem. Most itt volt, és eszeveszettül dübörgött az ajtómon, mert ő is tudta, hogy elkésett...

Miután Ákossal elváltunk egymástól, mélyen egymás szemébe néztünk és óvatosan végigsimítottunk egymás arcán.

- Mit tettél velem? - kérdezte halkan, mire én bűnbánóan megráztam a fejem.

- Ezt én is kérdezhetném tőled... - feleltem halkan, mire ő megadóan bólintott.

- Amint felülünk a haza felé repülő gépre.... - kezdte elcsukló hangon.

- Akkor mindennek véget kell vetnünk - fejeztem be a mondatát egyetértően.

- Nincs több csók - mondta fájdalmasan és közben egy rövid csókot adott az ajkaimra.

- Nincs több érintés - tettem hozzá könnyes szemmel és közben végigsimítottam az arcán, ő pedig közben lehunyta a szemeit.

- Nincs több kézfogás - szólalt meg végül és közben megfogta az arcát végigsimító kezem és erősen megszorította. Mikor kinyitotta a szemét, azt hittem, hogy végleg meghasad a szívem. Ennyi új információ róla pár nap alatt, már túl sok volt. Az ő szemeiben is könnyek ültek...

Óvatosan közelebb hajolt hozzám, és olyan finoman ért az ajkaimhoz, hogy minden porcikám beleremegett az érintésbe.

- Mennünk kell - mondta végül, mikor abbahagytuk a csókot.

- Igen, menjünk - feleltem halkan, majd óvatosan elengedtem őt, és együtt léptünk az ajtóhoz. Amint kiléptem az oldalán a folyosóra, mély levegőt vettem és igyekeztem kitisztítani a gondolataimat, és mindent ami történt, a szobában hagyni. Látszólag Ákos is összeszedte magát, ami nekem is erőt adott a küzdéshez.

Minden rendben lesz, erősek vagyunk, és meg fogunk birkózni ezzel. Muszáj... Így kell lennie!

Következő rész