A délelőttöm úgy repült el, hogy észre sem vettem, hogy már
Melindával ebédelünk a kantinban. Feszülten tologattam magam előtt a
zöldségeket, és nem is jutott el a tudatomig, hogy alig ettem valamit.
- Hát veled meg mi van? – kérdezte Melinda, mire is értetlenül
felkaptam a fejem és rá néztem.
- Mi lenne? – kérdeztem úgy, mint aki még mindig egy másik
világban jár, bár fogalmam sem volt, hogy milyenben.
- Megint problémáitok vannak Gáborral? – kérdezte fojtott
hangon és halkan.
- Mi? Jaj nem, nem, dehogy. Minden rendben van. Csak rosszul
aludtam az éjjel és fáradt vagyok – vágtam rá habozás nélkül, mire Melinda
összeszűkült szemmel nézett rám, de szerencsére annyiban hagyta a témát és nem
kérdezősködött tovább.
- Nekiláttál a számítógép alkatrészek beszerzésének? –
kérdeztem tőle hirtelen, elterelve ezzel a témát.
- Igen, már leadtam a rendelést, miután átküldted a listát
reggel. Remélem jól döntött a főnök, mert nem hiányzik nekünk az, hogy három
hónap múlva újra rendelni kelljen, mert ezek a gépek is elavulnak – felelte
nagyot sóhajtva, mire én jelentőségteljesen bólintottam.
- Nem hiszem. Úgy látom érti a dolgát – szaladt ki
meggondolatlanul a számon, amit azonnal meg is bántam.
- Tessék? – horkant fel döbbenten Melinda. – Eddig utáltad
őt és messziről kerülni akartad!
- Ez így is van – feleltem túl hirtelen és igyekeztem
kivágni magam a szorult helyzetemből. Senkivel sem akartam megosztani a bennem
tomboló kétségeket, még Melindával sem. Túlságosan nagy volt a káosz bennem és…
És a félelem? Igen, az… Féltem a saját érzéseimtől, amiket mintha már nem is én
irányítottam volna. – Az érzéseim semmit sem változtak – hazudtam tovább, -
csak azt mondtam, hogy nem tűnik kontárnak, mint aki nem értené a dolgát.
Amint ezt végigmondtam, felálltam a székemből és felkaptam a
tálcámat, jelezve ezzel, hogy az ebédet befejeztem. Melinda egy pillanatig
értetlenül nézett rám, majd ő is felállt a helyéről és szó nélkül kivittük a
tálcákat a konyhába. Gyorsan bepakoltam a mosogatógépbe a tányérjainkat, majd
együtt visszaindultunk az irodáinkba.
Melinda nem tudott végig velem jönni, mert még az ebédlő
kijáratánál megállította egy beosztottja és kénytelen volt megvitatni vele
valamit. Én nem foglalkoztam velük, elköszöntem és lassan visszasétáltam az
irodámba. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd mély levegőt vettem és
igyekeztem összeszedni magam.
Ez így nem mehet tovább, nem hagyhatom, hogy ilyen
semmiségek a hatalmukba kerítsenek. Leültem az asztalomhoz, és igyekeztem
elterelni a gondolataimat a munkámmal. Szerencsére abból volt bőven, így
délután négyig magamhoz sem tértem, csak dolgoztam, mint egy robot. Ijedten
kaptam fel a fejem, amikor kopogtattak az irodám ajtaján. Előbb mondtam ki azt,
hogy szabad, mint hogy felnéztem volna és meggyőződtem volna arról, hogy ki
keres. A torkom azonnal kiszáradt és idegesen nyeltem egyet, amikor Ákos
kitárta az irodám ajtaját.
- Nem hittem volna, hogy a korai kezdése után még itt
találom.
- Öhm, azért mert előbb bejöttem, még nem megyek előbb haza.
Bármikor szükség lehet rám – feleltem azonnal, majd felpattantam a székemből,
amikor közelebb lépett az asztalomhoz. Fogalmam sincs, hogy miért csináltam
ezt… Talán csak szerettem volna elkerülni azt a kínos helyzetet, hogy az
igazgatóval beszélgetek az asztalom mögül. Valamiért túl furcsának hatott volna
nekem ez a szituáció.
- Üljünk le kérem, mert egy fontos dologról szeretnék
beszélni önnel. Jobban mondva egy kéréssel fordulnék önhöz – mondta a szokásos
hivatalos stílusában, és leült az asztalom előtti székre.
Fogalmam sincs, hogy mennyire sikerült eltűntetni a
döbbenetet az arcomról, ami a kijelentése nyomán ülhetett ki rá. Mégis mit
akarhat tőlem? Szívesség? Ákos komolyan egy szívességet akar kérni tőlem?
Hirtelen tértem magamhoz, és rájöttem, hogy nekem is le
kellene ülnöm a helyemre. Ákos értetlenül nézett rám, mire én próbáltam kivágni
magam a helyzetből.
- Úgy érti, hogy feladata van számomra nem? – kérdeztem
bizonytalanul miközben leültem, mire ő felhúzta a szemöldökét. – A beosztottja
vagyok, szóval…
- Pontosan, de tisztában vagyok az osztályvezetők
munkaszerződésével, és amire kérni fogom, arra nem terjed ki a munkaköre.
Természetesen extra fizetésben részesülne miatta, de nem kötelezhetem rá.
- De visszautasítanom sem célszerű – csúszott ki a számon
az, ami azonnal az eszembe jutott. Késő volt már, vissza nem vonhattam a
szavaimat, így csak annyit tehettem, hogy kiálltam mellettük. – Nem tanácsos az
új igazgató kérését csak úgy visszautasítani – tettem hozzá halkan, és bíztam
abban, hogy nem mentem túl messzire a kijelentésemmel.
A vér is megfagyott bennem, amikor láttam, hogy Ákos arcán
düh suhan át, és szikrázó szemekkel néz rám. Mire eljutott ez a tudatomig, az
arca újra rendezett volt és olyan lett, mint amilyen általában lenni szokott:
élettelen, rideg és érzelemmentes.
- Nem szokásom fenyegetni az alkalmazottaimat – mondta
közömbös hangon. – Jogában áll visszautasítani az ajánlatom és ez semmilyen
hátránnyal nem fog járni a munkáját illetően.
Ajánlat? Miféle ajánlat? Mégis mire céloz ezzel? Milyen
ajánlatot tehet nekem főnökként úgy, ami nem kötelező érvényű munkafeladat
számomra? Bele sem mertem gondolni abba, hogy talán a legrosszabb rémálmom vált
valóra, és randevút akar tőlem. De… De hát tudnia kell, hogy férjnél vagyok!
Igaz a nevemből nem derül ki, de… A kezemen lévő gyűrűkről rájöhetett.
Teljesen összezavarodtam és alig bírtam megszólalni.
- Miféle ajánlatról lenne szó? – kérdeztem tőle egyre
nagyobb gombóccal a torkomban.
- Mint tudja, minden évben szervez az anyavállalat egy
konferenciát, amire minden igazgató hivatalos. Erről jómagam is megfeledkeztem,
mert ugyebár még sosem kellett részt vennem rajta, és László is elfelejtette
említeni ezt nekem, miután átvettem a posztját. Pár órája emlékeztetett rá a
titkárnőm, amikor kérdezte, hogy kinek a nevét kell leadnia Brüsszelben, aki
velem tart. Nos, én önre gondoltam.
Azt hittem, hogy rosszul hallok és ez csak egy ostoba vicc
Ákos részéről. De az arca határozott és komoly volt, és nem úgy tűnt, mintha
nemsokára készülne kiugrani a sarokban álló fikuszom mögül a kandikamerás
operatőr.
- Nos? Sürgősen szükségem van a válaszára, mert holnap
délután indul a gép.
- Én… - kezdtem bele, mert még mindig nem tértem magamhoz.
Óriási lehetőség volt ez, és álmodni sem mertem arról, hogy egyszer részt
vehetek ezen a neves eseményen. – De hát eddig Tamás ment el Lászlóval, mármint
az utóbbi néhány évben, és ő többet tudna önnek segíteni abban, hogy mit várnak
el ezen a konferencián és miként zajlik.
- Nem az ajánlataira voltam kíváncsi, hanem egy egyszerű
választ várok. Ne várja el tőlem, hogy elkezdjem sorolni az érdemeit, a
nyelvtudását és a sikeres itteni munkáját. Igen vagy nem?
- Holnap délután? – kérdeztem tőle bizonytalanul, mintha még
mindig egy vicc lenne az egész, és hamarosan kiderül, hogy átver.
- Igen. Délután háromkor száll fel a gép. Természetesen
emiatt nem kellene holnap bejönnie. Az idő rövidsége miatt szüksége lesz
szabadnapra a készülődés miatt. Három napos a konferencia.
- Nos, rendben. Természetesen önnel tartok és nagyon
köszönöm, hogy rám esett a választása.
- A cég legjobb munkaereje, és nekem ennyi pont elég –
mondta kimérten, majd felállt a székből és az ajtó felé indult. – Holnap
átküldetem a címére a titkárnőmmel a jegyét. Két órakor találkozunk a reptéren
– tette hozzá köszönésképpen, és már az ajtóm kilincsét fogta, amikor lassan
visszafordult. Azt hittem rosszul látok, de nem, a szemeim nem csaltak. Ákos
hezitálva fordult vissza és nézett rám. – Köszönöm – tette hozzá olyan halkan,
hogy alig hallottam meg az asztalomnál ülve.
Bízva abban, hogy nem csalt meg a hallásom, zavartan
válaszoltam neki.
- Szívesen – feleltem halkan, mire ő lenyomta a kilincset és
elegánsan távozott.
Azt hiszem ideje lesz hozzászoknom, hogy az Ákossal való
találkozásiamat mostanság teljes leblokkolás követi. Most szerencsére nem
tartott túl sokáig, ezért pár perc után magamhoz tértem és félretéve azt, amin
eddig dolgoztam, elkezdtem elrendezni, hogy a pénzügyi osztály ne haljon meg
nélkülem, mert négy, jobban mondva két napig távol leszek a munkahelyemtől.
Csütörtök este utazunk el, és ha jól sejtem, vasárnap este érkezünk majd haza.
Már éppen végeztem és indulni készültem, amikor csengett az
irodai telefonom. Az asztalhoz léptem és kíváncsian emeltem a fülemhez a
kagylót.
- Péterfy Brigitta, tessék.
- Szervusz Gitta, Éva vagyok – köszönt a telefonban Éva,
Ákos titkárnője.
- Szia Éva! Miért keresel? – kérdeztem tőle kedvesen, de
belül tudtam jól, hogy miért hívhatott.
- Jaj, nagyon örülök, hogy még bent vagy, így nem kellett
otthon zaklatnom téged. Az igazgató úr üzeni, hogy ne felejtsd el az estélyi
öltözéket sem a holnapi megnyitó és a szombati záróbankett miatt.
- Öhm persze, köszönöm, hogy szóltál Éva. Ez teljesen ki is
ment a fejemből – feleltem zavartan és hirtelen bele sem mertem gondolni abba,
hogy mit is jelent pontosan ez a két estély…
- Igen, ezt sejtette Ákos is, ezért jobbnak látta, ha
megkér, emlékeztesselek erre, mert nem biztos, hogy tisztában vagy ezzel.
- Igen, nagyon jó, hogy emlékeztettél erre. Még valamit
üzent az igazgató úr?
- Nem Gitta, semmi egyebet. Holnap kiküldöm a címedre a
jegyedet, és ezzel minden el van intézve.
- Remek, köszönöm Éva – feleltem neki hálásan.
- Ugyan, nincs mit, ez a munkám. Jó utazást Gitta!
- Köszönöm Éva! Szia!
- Szia!
Miután letettem a telefont egy percig még álltam felette, és
áldottam az eget, hogy nem volt hiány a ruhatáramban estélyik terén. Hát ez
pompás! Már csak az hiányzott, hogy az új igazgatóval parádézzak kicsípve
Brüsszelben, a cég legnagyobb éves eseményén! Eszembe jutott, hogy mennyire
tartottam a majdnem három héttel ez utáni csapatépítő tréningtől... Hát az
semmi lesz ahhoz képest, ami holnaptól rám vár. Három teljes nap Ákossal, és
nem lesz ott senki a magyar kirendeltségről, csak mi ketten… Egyáltalán mi
ütött belém, hogy igent mondtam erre?
Hirtelen éreztem, hogy elönt a méreg. A francba is, ez nem
én vagyok! Mióta hátrálok meg én bármi miatt is? A munkám a legfontosabb és ez
szakmailag is nagy előrelépés lehet, bár ennél a lányvállalatnál feljebb már
nem tudok mászni a ranglétrán. Akárhogy is, ez egy nagy lehetőség, és nem fogom
elszalasztani olyan butaság miatt, hogy szép szemei vannak a főnökömnek.
Mérgesen vágtattam ki az irodámból és ahogy közeledtem a
parkoló felé, egyre jobban elpárolgott a dühöm és újra átvette a helyét a
bizonytalanság, ami egyre jobban érett bennem a kocsimhoz közeledve.
Nem szabad meghátrálni, persze nem is fogok… Csak ne
lennének olyan megbabonázóak és magukkal ragadóak azok az égszínkék szemek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése