Bűnös vágyak - 52. fejezet

Miután sikeresen elintéztem mindent az ügyvédemnél, rohantam haza, hogy minél előbb elkészüljek, mire Ákos átjön. Tudtam, hogy mennyire feszült ezért szerettem volna egy finom vacsorával is meglepni. Már kész volt a spagetti, amikor csengettek. Mosolyogva rohantam ajtót nyitni. Azonnal a nyakába ugrottam és finoman megcsókoltam. Ő viszont még mindig feszült és kimért volt és látszólag a csókom sem enyhítette meg.

- Ejnye... Azt hittem, hogy mostanra kicsit felengedsz és bent hagyod a cégnél a munkát - mondtam rosszallóan, mire ő nagyot sóhajtott.

- Sajnálom, nem olyan könnyű - mondta egy halvány, de egyáltalán nem őszinte mosollyal az arcán, majd végül besétált a lakásba mellettem.

- Mindjárt tálalom a vacsorát. Gondolom, hogy éhes vagy - mondtam kedvesen és próbáltam a szőnyeg alá söpörni, hogy még mindig túlságosan is rideg velem.

- Nem igazán vagyok éhes - mondta mély levegőt véve.

- Na jó, ebből elég - mondtam türelmetlenül, majd becsuktam az ajtót és elé sétáltam. - Mi a baj? Őszintén! Egész nap ilyen vagy velem, és nem hiszem, hogy csak a munka miatt.

Egy pillanatra mintha dühöt láttam volna a tekintetén átsuhanni, de mire ezt felfoghattam volna, ő hirtelen hátat fordított nekem és az erkélyajtó felé sétált. Mégis mi ütött belé? Dühös mert ezt számon kérem rajta? Vagy mi ez az egész? Esetleg azt hiszi, hogy mégiscsak közöm volt a sikkasztáshoz? De azt csak megmondta volna ma a munkahelyen... Nem titkolná előttem...

- Sajnálom... Csak... - kezdte fájdalmas hangon, de ismét elhallgatott. Az előbbi dühnek nyoma sem volt a hangjában, csak fájdalmat és keserűséget éreztem belőle. Végül megfordult és olyan arccal nézett rám, amit mindig is utáltam. Érzelem nulla... Kedvességnek és szeretetnek nyoma sem volt az arcán. - Kaptam egy nagyon jó ajánlatot Olaszországba.

Azt hittem rosszul hallok. Egyszerűen nem értettem, hogy ez miért...

A felismerés, mint a villám csapott belém. El akarja fogadni... Olaszország... Nem Budapest... Hanem Olaszország... De hát...

- Elfogadod? - kérdeztem egy gombóccal a torkomban.

- Nagyon sokat jelentene ez a munkám szempontjából - mondta kimérten és közben a háta mögött összekulcsolta a kezeit.

- És ez... Mit jelent... Kettőnkre nézve... - kérdeztem szaggatottan, bár nem tudom, hogy mennyire sikerült ennek kérdésnek hangzania.

- Természetesen nem várhatom el tőled, hogy várj rám vagy, hogy feladd a munkád. Távkapcsolatra sem akarlak kényszeríteni...

Ácsi ácsi ácsi! Most akkor mi van? Jól értem, hogy… Hogy… Nem nem, biztosan csak rosszul hallottam valamit. Ez túl hirtelen jött és… És… Most tényleg azt akarja, hogy…

- Ez azt jelenti, hogy... – mondtam ki végül a szavakat, amik tökéletesen tükrözték az összezavarodottságomat. Összeszorult a torkom és éreztem, hogy nem tudok uralkodni magamon. A könnyeim akaratom ellenére is kicsordultak és nagy erőfeszítésembe került, mire ismét megtudtam szólalni. - Mi ketten...

- Igen, véget kell vetnünk ennek - mondta leszegett fejjel. - Sajnálom, de ez lesz a legjobb. Mindkettőnknek.

- Mégis hogy mondhatsz ilyet? - csattantam fel mérgesen és éreztem, hogy kezd teljesen elpattanni nálam a húr. - Én azt hittem, hogy... Ennél erősebbek vagyunk...

- Ugyan Gitta - mondta dühösen, majd hátat fordított nekem. Láttam rajta, hogy mennyire feszült és ideges, amit teljesen meg tudtam érteni... Hiszen most készül szakítani velem... Szakít... Istenem... Ez nem lehet! Velem nem! Nem!

- Alig ismerjük egymást és a kapcsolatunk is túl friss - folytatta Ákos kimérten, de még most sem nézett rám. Hirtelen megértettem, hogy miért... Bűntudata van, amiért eddig velem volt, most meg a karrierje mögé helyezi a kapcsolatunkat. Ráadásul úgy, hogy tulajdonképpen valamilyen szinten közrejátszott a válásomban... - Most még az elején vagyunk, könnyebben véget vetünk neki... Nem indult jól, és nem bírna ki egy ilyen távolságot a kapcsolatunk. Ahhoz még te is túl bizonytalan vagy. Kár erőltetni.

- Tessék? Bizonytalan? - csattantam fel mérgesen, és azt hittem, hogy rosszul hallok. Hogy lennék már én a bizonytalan, amikor ma aláírtam a válási papírokat?! Ő akar velem szakítani, nem én! Én mellette döntöttem, de ő nem képes engem választani! Miért? Miért? Miért? Azt hittem, hogy ennél tényleg erősebbek vagyunk… De nem…Sikeresen elváltam az ő behatása kíséretében, és most egyszerűen csak lelép egy jó ajánlat miatt? Éreztem, hogy elszakadt a húr és nem tudom magam ezután visszafogni. Dühítettek a szavai és teljesen méregbe gurultam miattuk. - Aki bizonytalan, az egyedül te vagy! Én elváltam, ha tetszik, ha nem, ebben szereped volt valamennyire neked is! Hogy mondhatod azt, hogy én vagyok bizonytalan? Te vagy az aki a karrierje elé helyez mindent! De tudod mit? Nem érdekel! Ha neked ez fontosabb, mint a kapcsolatunk, akkor menj! Eszem ágában sincs magamhoz láncolni téged. Ha menni akarsz, menj! Ezek után tényleg semmi értelme - tettem hozzá keserűen és megcsóváltam a fejem. – Hülye voltam, hogy egy percig is azt hittem, hogy sokkal erősebb ennél az, ami köztünk van…

Láttam rajta, hogy nagyon megkeményítették a szavaim, és nem tudja, hogy mit is mondjon rájuk. Ezekre nem is lehet... Amiket mondott... Ezek tükrében ő is tudta, hogy tökéletesen igazam van. Csak keresi a kibúvót azért, hogy a munkája okán elhagyjon. Fel sem bírtam fogni, egyszerűen nem ment... Nem... Hogy hihettem azt, hogy ez más lesz és hogy ő és én... És a szavai? Az, hogy szeret? Elmúlni nem múlhatott el ilyen rövid idő alatt! Az egyetlen logikus magyarázat csak az, hogy mindvégig áltatott és hazudott! Én ostoba pedig hittem neki… Hittem benne és az édes álomban, amit tőle kaptam. Tényleg létezhet az, hogy ennyire elvesztettem a józan ítélőképességem? Vagy mégis mi történhetett, ami ilyen hamar megváltoztatta őt és a hozzám való erős kötődését?

Istenem… Miért olyan törékeny és múlandó minden? Miért nem lehet végre boldog az ember? Mert nem létezhet tartósan... A boldogság a legmúlandóbb dolog a világon... Hogy is hihettem azt, hogy ennyire boldog lehetek majd mellette huzamosabb ideig? Milyen ostoba voltam... Mindig ő félt attól, hogy nem leszek elég biztos benne és az érzéseimben, erre most... Ő az, aki kihátrál az első akadály után... De miért ne tenné ezt? Valójában talán sose volt biztos az érzéseiben… Ezzel pontosan ezt mondta most el nekem. Hihetetlen… Ennyire félreismertem volna őt? Ennyire csak megjátszott volt az elmúlt időszak, amit együtt töltöttünk? A sok öröm, a boldogság, a szerelmes csókok… Párizs… Ó, Párizs, meg Keszthely… Ez nem… Nem hiszem el! Mégis mi történik velem?! Velünk? Mi és hol romlott el? Vagy mit nem vettem észre?

- Sajnálom, ez lesz a legjobb - mondta leszegett fejjel, magamhoz térítve ezzel engem a kétségbeesett gondolataimból.

- Persze! - mondtam mérgesen és keresztbefontam a karjaimat a mellkasomon. Úgy éreztem, hogy ezzel talán egyben tarthatom magam és nem esek ezer millió darabra a szavai után. Dühös voltam rá, de iszonyatosan bántottak és fájtak a szavai. Becsapva és kihasználva éreztem magamat. Akármennyire is szeretem, ezek után látni se akarom többet. - Ezek után valóban ez lesz a legjobb.

- Félre ne érts, én nem azt mondtam, hogy már nem szeretlek... - felelte hűvösen és olyan kimérten, hogy abban a pillanatban egyre biztosabb voltam abban, hogy hazudik.

- Ezt meg se hallottam! - csattantam fel mérgesen. - Szerinted ezek után még elhiszem ezt? Te adod fel most, nem én!

- Ezt inkább most azonnal fejezzük be! - felelte kimérten, és a szemében düh és fájdalom csillogott egyszerre.

- Helyes! - vágtam rá mérgesen és éreztem, hogy kicsordulnak a könnyeim.

Láttam Ákoson, hogy habozik és nem tudja, hogy mit tegyen. Végül mély levegőt vett és elsétált mellettem, egyenesen az ajtóhoz. Amikor elhaladt mellettem... Közömbösen... Rám se nézve... Azt hittem, hogy mentem megszakad a szívem... Most sétál ki az életemből... Végleg.... A szívemmel együtt...

Önkéntelenül is az ajtó felé fordultam. Valamiért úgy éreztem, hogy most látom őt utoljára... Igen, minden bizonnyal, mert így nem fogok addig visszamenni dolgozni, míg ő ott nem hagyja a céget. Az ajtónál váratlanul megtorpant és visszanézett rám.

- Remélem egyszer megbocsátasz majd nekem és boldog leszel valaki mással, aki hozzád való - mondta szelíden és mindenféle gúny vagy bántás nélkül. Csak őszinteséget láttam a szemeiben, semmi mást nem. Nem bírtam felelni, de még bólintani sem. Ő végül ismét hátat fordított és magamra hagyott.

Vége... Vége... A szívemnek vége... A tőr forgott és forgott és forgott benne, és egy pillanatra sem akart megállni. A dühöm még mindig mart belül, de a fájdalom is szép lassan a hatalmába kerített, míg nem zokogva le nem rogyasztott a kanapéra.

A szívem neki adtam... Életre kelt mellette, de ő eldobta... Egyszerűen csak eldobta és feladta... Magamra hagyott, miközben én a világon mindennél jobban szeretem őt... Igen, még most is... Dühös vagyok rá, de a szívem... Magával vitte...

Hogy lehettem ennyire ostoba? Most már értettem, hogy miért nem vágytam soha a szerelemre… Hisz ki keresné szándékosan azt a mámorító érzést, ami pillanatok alatt képes ripityára törni, és elhajítani, mint egy használt rongyot?

Ennyi… Megkaptam, amit akartam… Szerelmet, és a fájdalmas elhagyást, a szakítás érzését…

Újra és újra hitetlenül megráztam a fejem, mert még mindig nem bírtam felfogni azt, hogy ez valóban megtörtént… Egy csodálatos hónap, ami egyszerűen csak a kukában landolt… Annyira szép és jó volt eddig minden… Ennyire felmondták volna az antennáim a szolgálatot? Ákos áltatott mindvégig, vagy csak én láttam többet abba, ami köztünk volt?

Azt hiszem, hogy erre talán már soha nem kapok választ… De már nem is akartam…

Csak sírni és sírni akartam, mert a szívem, amit ostoba módon neki adtam, most darabokra tört… Ennyi volt Gitta… Ez a szerelem, tessék, most megkaptad!

Következő rész