Bűnös vágyak - 30. fejezet

Mielőtt még elolvasnátok a részt, szeretném elmondani nektek, hogy a jövő héten pénteken nem fog újabb rész érkezni, de csak azért, mert ez a mostani igen hosszúra sikerült. Nem akartam félbevágni, mert szerintem ennek így egyben, egészben kellett maradnia. Ezért a következő rész két hét múlva érkezik majd, ugyanúgy pénteken. Remélem, hogy megértitek és ez a rész talán kárpótolni is fog titeket ezért.:)

Morwen

 ***********************

Egész este forgolódtam az ágyamban és alig találtam a helyem. Mindig az elmúlt évek édes és keserű emlékei villantak be a fejembe... Az első randevúnk Gáborral, az első csók, az eljegyzés... Az esküvő... Mind olyan távolinak tűnt, mintha nem is ebben az életben történtek volna meg velem.

Belefáradtam már, hogy nem bírok elaludni, ezért kényelmesen hanyatt feküdtem és a plafont kezdtem el bámulni. Közben tovább kergették a fejemben egymást az emlékek, amiktől talán nem is akartam most szabadulni. Jól esett, hogy elmerenghetek rajtuk... Talán ez kell most ahhoz, hogy mindet szép lassan el tudjam majd engedni és felkészüljek egy másik életre. Ami ki tudja, hogy ki mellett vár majd. Talán Ákos... Nem tudom... Ez annyira lehetetlennek tűnt ebben a pillanatban. Olyan nagy hévvel hagytam hétfőn mindent magam mögött, hogy talán már nem is vár vissza holnap a munkám. Fogalmam sincs, hogy mennyire haragszik rám Ákos. Teljesen joggal teheti ezt, mert nem elég, hogy ellenszegültem a szavának, amit mint a főnöke mondott, ráadásul utána gondolkodás nélkül cserben hagytam. Előtte pedig csütörtökön beszéltem vele utoljára, és az sem éppen egy kellemes csevej volt... Ezek után semmit sem várhatok tőle, és nem is akarok. Egy cseppet sem vettem figyelembe őt és az érzéseit, hétfőn pedig az állását is kockáztattam. Pedig pontosan tudom, hogy mennyire ingatag lábakon áll... Bízott bennem... Igen, olyan dolgokat osztott meg velem, amiket én nem becsültem meg eléggé. Nem adtam tovább senkinek, nem is erről volt szó. Ő tisztelettel és kedvességgel fordult felém, én pedig ezt nem minden esetben viszonoztam.

Akármennyit is töprengtem Ákoson, rá kellett jönnöm, hogy túl jó ember hozzám képest és azok utána ahogy viselkedtem vele, semmi jóra nem számíthatok tőle. Most készülök véget vetni a házasságomnak, és holnap talán a munkámat is elveszítem... A munkám, ami eddig a mindenem volt. Hétfőn viszont képes voltam csapot-papot otthagyni és betegszabadságra hivatkozva háttérbe szorítottam a karrierem.

Most már minden porcikámban éreztem azt, hogy változok... Az a Gitta, aki voltam, egyre biztosabban a múltam része lesz, és ez az új, aki születőben van, egyszerre töltött el félelemmel és reménnyel. Úgy éreztem, hogy valami új, izgalmas és tartalmasabb várhat ezután rám. Hiszen mindenem megvolt eddig - pénz, munka, karrier, normális férj, barátok... Boldognak kellett volna lennem, de nem voltam az. Csak annak hittem magam. Azon a hétvégén Brüsszelben valami olyanból kaptam ízelítőt, ami azt súgta, igenis létezhet nagyobb boldogság annál, amiről eddig az életem szólt. Ezek után lehetetlenség lett volna, hogy képes leszek visszalépni a régi életembe. Nem akartam azt hinni, hogy Ákos miatt történt ez az egész. Furcsa, kellemes érzések kezdtek a szívemben életre kelni, ahogy rá gondoltam, de nem voltam biztos abban, hogy végül miatta hoztam meg a döntést Gábor kapcsán. Neki csak az elindítónak kellett lennie, nem szerethettem bele házasságban egy másik férfiba... Beleszeretni? Biztos vagyok abban, hogy ez az? Annyira gyerek voltam még, amikor egyszer azt hittem, hogy szerelmes vagyok... Egyáltalán mi a szerelem? Honnan tudhatjuk, hogy azok vagyunk? Vajon valaha választ kapok majd erre az 1000 dolláros kérdésre? Ki tudja...

Éreztem, hogy egyre jobban elnehezülnek a pilláim és már alig bírok gondolkozni. Pedig még rengeteg dolog nyomasztott és sok mindent át akartam gondolni. De nem ment... Egyre biztosabban éreztem, hogy egy gyengéd köd telepszik rám és szép lassan álomba ringat.

Másnap reggel furcsamód fitten és kipihentem ébredtem. Ennek az okát nem igazán értettem, mert nem aludtam valami sokat. Végül nyugodtan elkészültem és kicsit görcsbe rándult gyomorral mentem be a céghez.

Időben beértem a munkahelyemre és örültem, hogy nem várt semmilyen halaszthatatlan munka az asztalomon. Próbáltam erőt venni magamon és úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, ideje, hogy megkeressem Ákost és beszéljek vele. Nem azért akartam zaklatni, hogy elmondjam neki, hogy végre a sarkamra álltam és a férjem után repültem Amszterdamba, hogy megmondjam neki, elválok. Tisztán emlékeztem, hogy milyen helyzetben hagytam itt hétfőn... Mivel tegnap este alaposan átgondoltam mindent, úgy döntöttem, hogy mielőbb bocsánatot kérek tőle. Fogalmam sincs, hogy miként simította el a dolgokat, ha egyáltalán sikerült neki. Túl feszült voltam már emiatt, ezért nem akartam tovább várni, elindultam Ákoshoz.

Mély levegőt vettem, amikor végre az ajtaja elé értem és kopogtattam. Próbáltam nyugodt lenni, de alig ment... Féltem attól, amit az engedetlenségem miatt kaphatok. Összeszorult a szívem, amikor Ákos kiszólt az irodából, hogy bemehetek. Lassan nyomtam le a kilincset és egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre betettem a lábam az irodájába. A félelmeim nem csökkentek, hanem inkább még jobban nőttek, amikor szembe találtam magam a döbbent tekintetével. Talán csak nem hitte, hogy ilyen hamar meggyógyulok az állítólagos betegségemből, ezért nem tudta mire vélni a mai korai látogatásomat. Vagy nem tévedtem és nagyon is haragszik rám, és nem hitte, hogy ezek után még be merem tenni a lábam a céghez...

- Jó reggelt - köszöntem neki halkan és miután becsuktam magam mögött az ajtót, nehéz szívvel az asztalához sétáltam, majd lassan leültem elé a székre. Ő még mindig döbbenten nézett rám, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni, és egyre jobban növelte a belül már majd szétfeszítő félelmeimet.

- Jó reggelt! - szólalt meg nagy sokára, majd felvont szemöldökkel nézett vissza rám.

Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak neki... Most, hogy itt ültem előtte, olyan kilátástalannak és reménytelennek éreztem mindent. Csalódott és mérges rám... De meg kell próbálnom legalább a bocsánatát elnyerni. Hibáztam és nem fogok kibújni a felelősség alól.

- Tudom, tudom, sajnálom - mondtam őszintén bánva azt, hogy ilyen helyzetbe hoztam, majd szó nélkül cserben hagytam. - Nincs mentségem arra, amiért eljárt a szám hétfőn, tudom, hogy nem akartad nyilvánosságra hozni Tamás ügyét.

- Elsimítottam - mondta kimérten, de továbbra is figyelmesen engem fürkészett. Nagyon rosszul esett, hogy ismét ennyire távolságtartó velem, de teljesen jogosan tette ezt. Megérdemlem...

- Sajnálom azt is, hogy úgy elrohantam... - folytattam tovább a hibáim sorolását, hátha ezzel a munkámat még megmenthetem. Abban már nem is mertem bízni, hogy fontos vagyok még neki. Már tisztában voltam azzal, hogy ő jobbat érdemel nálam és erre halványan ugyan, de csütörtökön tett is utalást.

- Semmi baj - mondta feszülten. - Nem voltál jól, megértem.

- Nem, igazából nem voltam beteg, csak... - kezdtem bele bűntudattól gyötörten, de azonnal elszorult a torkom, mert tudtam, hogy itt az ideje, hogy színt valljak neki, még ha ezt eredetileg nem is terveztem. Nem akartam az utazásom elmondani neki, mert úgy éreztem, hogy már egyáltalán nem érdekli az, hogy mi van velem. Múlt hét csütörtökön világosan a tudtomra adta, hogy ő ebből az egészből így nem kér.

- Csak? - kérdezte tőlem egyre feszültebben. A szemeiben félelmet láttam, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni, nem értettem. Dühösnek kellene lennie rám, e helyet viszont félelem ül a szemeiben? De hát... Talán aggódott értem? Egy pillanatra óriásit dobbant a szívem, ahogy egy aprócska reménysugár éledt fel benne. Létezhet az, hogy még érdekli, hogy mi van velem? Te jó ég, amikor elmentem akkor, azt mondtam, hogy rosszul lettem és beteg vagyok. Végig sem gondoltam, hogy a kettőnk közt történtek után, talán aggódhat értem.

- Egyszerűen el kellett mennem, mert... - kezdtem bele, de a bűntudat annyira fojtogatott most, hogy már szabályosan rettegtem elmondani neki az igazat. - Ne haragudj, nem gondoltam, hogy emiatt aggódni fogsz.

- Aggódni? - kérdezte felvont szemöldökkel és különös éllel a hangjában. Görcsös fájdalom mart a szívembe, és alig voltam képes felfogni, hogy miért... Az a stílus, ahogy megszólalt... És ahogy rám néz most... Fáj... - Nem, Gitta, végül is mi okom lett volna aggódni érted? Semmi, igaz? - kérdezte gúnyosan. Soha nem beszélt még így velem, ezért a döbbent arckifejezésemen kívül semmi mással nem tudtam válaszolni a kérdésére. A szívem még mindig fájt és egyre jobban kétségbe ejtett ez az érzés. Túlságosan fontos nekem és túlságosan sokat jelentenek nekem a szavai.

- Nos? Miért is kellett volna aggódnom? - folytatta tovább ugyanabban a stílusban. - Elpattant nálad a húr, a cég vezetői közt elszóltad magad, veszélybe sodorva ezzel az egész nyomozást és mindkettőnk állását, majd hirtelen elviharzottál, amivel csak még jobban összezavartál mindenkit. Ráadásul engem is sikeresen megleptél annyira, hogy Gittának szólítottalak - zúdította rám sorban, amik nyomasztották. Látszólag egy kicsit megnyugodott, mert mély levegőt vett és kevesebb éllel a szavában végül folytatta. - De ez persze nem a te hibád, ez az én saram... Azon csodálkozok, hogy még nem pletykálnak rólunk. Bár jelen helyzetben, inkább a terhességed az, amin jót csámcsognak - tette hozzá keserűen.

Egy pillanatra levegőt sem bírtam venni, mert azt hittem, hogy rosszul hallok. Döbbenten és kérdőn néztem rá, de ő látszólag nem akarta kifejteni ezt. A szemeiben lévő fájdalom és keserűség most hirtelen értelmet kapott, ami nekem abban a pillanatban egyet jelentett a reménnyel. Talán mégse utált meg... De várjunk csak, ez az egész... Azt hiszi, hogy terhes vagyok? Micsoda?! De hát... Ráadásul a cégen belül terjesztik ezt rólam? De miért? Semmi okuk nincs rá, mert...

A felismerés, mint a villám csapott belém. A hétfői hirtelen rosszullétem... A kiborulásom... Aztán a betegszabadság... Mind-mind remekül passzolnak a terhesség elfogadható tünetei közé, és én erre még csak nem is gondoltam.

- De Ákos... - kezdtem bele halkan. - Tudom, hogy félreérthető voltam, de... Nem vagyok terhes.

Egy pillanatig értetlenül nézett rám, mintha nem lenne biztos abban, hogy jól hallotta, amit mondtam. Lassan teltek a másodpercek, mire láttam rajta, hogy végre felfogta azt, amit mondtam. Óvatosan felengedett a feszült arca, majd mély levegőt vett, a két kezével az asztalára könyökölt és a tenyerébe hajtotta a fejét. Néma csendben és értetlenül néztem a szemem elé táruló látványt. Most már egyszerűen semmit sem értettem... Nem lehet, hogy még mindig fontos vagyok neki... Múlt hét csütörtökön szinte gondolkodás nélkül kiadta az utam...

- Jól vagy? - kérdeztem tőle halkan és óvatosan hozzáértem a karjához.

- Persze - vágta rá habozás nélkül, majd leengedte a kezeit és bűnbánóan rám nézett. - Ne haragudj, nem szabadna, hogy ez megnyugvással töltsön el, elvégre is egy gyermek...

Még a szó is belém fagyott, amikor végre megvilágosodtam és biztossá vált számomra is, hogy még mindig fontos vagyok neki. Itt hagytam egy nagy zűrben, eltűntem két napra, és ő mindvégig azt hitte, hogy kettőnk közt az utolsó remények is elszálltak. Szóval ő mégiscsak reménykedett kettőnkben... Azt hitte, hogy babát várok a férjemtől és ezzel végleg elveszített engem... A meggondolatlan tetteimnek csak most éreztem meg a súlyát. Felelőtlen voltam és nem gondoltam végig, hogy másokra hogyan hatnak a döntéseim. Bele se merek gondolni, hogy mit élt át Ákos két napig, miközben ebben a tudatban kellett élnie... A Brüsszelben történtek után pontosan tudtam, hogy milyen sokat jelentek neki és egy ostoba kis szóváltás miatt azt hittem, hogy mindez elmúlt a részéről...

Végig sem gondoltam, hogy milyen fájdalmat okozhatok neki... Bárcsak kitörölhetném az elmúlt két napot... Ha ezt előre tudom, akkor inkább türelmesen megvárom míg Gábor hazarepül. Ezek után tartozok neki annyival, hogy mindent elmondok neki arról, ami miatt eltűntem két napra.

- Nem kell mentegetőznöd, megértelek - szólaltam meg végül csendesen. - Nem akarok Gábortól gyereket és nem is lesz tőle - mondtam nagyot sóhajtva, majd úgy döntöttem, hogy nem húzom tovább az időt, elmondom neki az igazat. - Nem akartam ezzel rád rontani, de az iménti beszélgetésünk miatt azt hiszem, el kell mondanom, hogy valójában mit csináltam a betegszabadságom alatt. Még aznap Amszterdamba repültem Gábor után, mert egyszerűen nem bírtam volna jövő hét hétfőig várni a beszélgetéssel. Elmondtam neki, hogy részemről véget ért a házasságunk.

- Tessék? - kérdezte Ákos döbbenten. Nem egészen erre a reakciójára számítottam, de ha jobban belegondolok, talán érthető volt. Sokáig bizonytalan voltam, Gábor mellett döntöttem, most meg hirtelen utána repültem, hogy bejelentsem a válásunkat. Talán minden másra számított, de egy ilyen fajta gyors fordulatra nem. Ráadásul most tudta meg, hogy nem hogy terhes nem vagyok, de beteg sem voltam, így érthető, hogy ez már sok volt neki.

- Igen, jól hallottad. Tudom, hogy szokatlan és talán nem így kellett volna, de képtelen voltam tovább ilyen kételyek közt élni. Annyira kikészített ez a helyzet, hogy a megbeszélésen is emiatt voltam felelőtlen.

- És ő ezt hogy fogadta? - kérdezte tőlem halkan.

- Hát... Fogalmazzunk úgy, hogy nem fogta fel azt, amit mondtam neki - feleltem keserűen. - Azt hiszi, hogy csak egy újabb hiszti, amit majd kialszok és mire hazajön, minden a régi lesz, úgy mint ahogy eddig is volt.

- És? Így lesz? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Nem, dehogy! - vágtam rá mérgesen, mert közben akaratlanul is eszembe jutottak Gábor reakciói. Még mindig dühített, hogy annyira félvállról vette a mondandómat és nem érdekelte az, hogy mit akarok. Mintha teljesen értelmetlen lett volna az, hogy utána mentem és ezeket elmondtam neki... - Fel sem akarta fogni az indokaimat, nem érdekelték az érzéseim. Akkora egy felfújt hólyag volt, hogy még fel is képeltem.

- Ez nem meglepő tőled - mondta szelíden, mire én döbbenten néztem rá. Megtört a jég és végre felengedett? Annyira hihetetlennek tűnt amit láttam, de mégis ezt érzékeltem a szavaiból és abból, ahogy rám nézett.

Azonnal elnevettem magam, amikor megláttam egy apró mosolyt a szája szegletében. Ezzel a nevetéssel szakadt fel bennem minden félelem, amit magammal cipeltem és rajtam volt, amikor beléptem az irodája ajtaján. Tévedtem... Nem haragszik rám és talán tényleg megbocsátott.

A szemébe néztem, ahonnan már tovatűnt a fájdalom, a keserűség és a csalódottság. Ismét csak a régi, kedves csillogás volt bennük, ami minden alkalommal rabul ejtett. A mosoly még mindig ott volt a szája szegletében, ami teljesen magával ragadott. És lám, minden ott folytatódik, ahol abba maradt... Ismét az ujja köré fog csavarni...

- Látom végre megnyugodtál - mondtam szem forgatva, mire egy még szélesebb mosoly terült el az arcán.

- Nem lehet rajtad kiigazodni, úgy viselkedsz néha, mintha a világ összedőlt volna, halálra rémítve ezzel engem is. Még jó, hogy végre megnyugodtam. Vagy nem kéne? - kérdezte kedvesen.

- De igen, ideje volt. Egy valamit viszont nem értek - mondtam elgondolkodva. Sehogy sem hagyott nyugodni a dolog, ezért úgy döntöttem, hogy inkább rákérdezek. - Miből gondoltad, hogy terhes vagyok?

Ákos nagy levegőt vett, majd ismét elkomorult az arca, mintha visszacsöppent volna abba a fájdalmas múltba, amiben ezzel a keserű tudattal kellett élnie két napig.

- Miután kirohantál az irodából az egyik alosztályvezetőnek volt egy csípős megjegyzése. Nem akarom szó szerint visszaidézni, a lényeg az volt finoman fogalmazva, hogy biztosan terhes vagy, mert már régóta ezzel nyaggat a férjed.

- De ők ezt honnan tudják? - kérdeztem tőle értetlenül.

- Szóval így van? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel.

- Igen, de most nem ez a lényeg. Szóval? Van valami sejtésed, hogy honnan tudhatják ezt?

- Nem Gitta, fogalmam sincs - mondta fejcsóválva. - Szerencsére Melinda letorkolta és így hamar visszazökkent minden a megfelelő medrébe. Ezután megerősítettem a szavaidat, miszerint Tamás sikkasztott, és elmondtam, hogy a vizsgálatra való tekintettel arra kértelek, hogy ezt ne mondd el senkinek. Viszont a túlzott elégedetlenség miatt, sajnos ezt nem lehetett tovább titokban tartani. Megnyugtattam őket, hogy nem fog téged semmilyen hátrány érni azért, mert végül elszóltad magad, szóval sikerült megfelelően kezelnem a káoszt, amit rám hagytál.

- És ezután mindenki lenyugodott? - kérdeztem tőle bűnbánóan, és reméltem, hogy valóban képes volt megbocsátani nekem ezért az elszólásomért. Egy pillanatra elmosolyodott az arcom látva, majd kedvesen, a várt harag és düh nélkül folytatta.

- Természetesen nem. Nagy volt a zúgolódás, főleg Tamás barátai között. Úgy láttam meglepte őket a dolog. Néhányuk viszont úgy hitte ezután is, hogy ez biztos csak félreértés. Végül lehiggadtak, én meg mint a főnökük megparancsoltam nekik, hogy ez az információ maradjon a tárgyaló falain belül.

- Szerinted betartják? - kérdeztem szem forgatva.

- Természetesen nem, de azért egy kicsit rájuk ijesztettem, szóval sokan csendben maradnak majd - mondta elmosolyodva, amire nem tudtam nem egy mosollyal megajándékozni. Remekül megoldotta a helyzetet.

- Haragszol rám? - kérdeztem tőle halkan, visszaterelve a témát arra, ami valójában nyomasztott mindvégig.

- Miért tenném Gitta? - kérdezte fejcsóválva.

Az arca szelíd és kedves volt, és pontosan azt jutatta eszembe, amit talán most nem kellett volna. Elmerengve néztem őt, és éreztem, hogy a kellemes forróság újra visszaköltözik a szívembe. Ismét felszabadultnak láttam őt, önmagát adta mellettem és az állandó mélabú is tovatűnt az arcáról. A maszkját a fiókba tette most, amiért nagyon hálás voltam neki. Csak az az ember ült most előttem, akinek a tüzes tekintete rabul ejtett, és akinek a csókja megperzselte a szívemet, és...

- Gitta? - kérdezte tőlem halkan, mire hirtelen magamhoz tértem.

- Ne haragudj, csak... - elmosolyodtam és úgy döntöttem, hogy inkább nem mondom el neki, hogy ismét mennyire a hatása alá kerültem.

- Csak? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Semmiség - vágtam rá zavartan, majd felpattantam a székből. - Ne haragudj, mennem kell vissza dolgozni.

Szinte fájt még a gondolata is, hogy eltávolodok tőle, de tudtam, hogy nem maradhatok tovább. Ismét kezdek elgyengülni és egyre határozottabban éreztem, hogy felizzik a vérem az ereimben.

Alig tudtam tenni két lépést, amikor hirtelen megéreztem Ákos kezének szorítását a karomon. Mire ezt felfoghattam volna, máris maga felé rántott és óvatlanul a mellkasának ütköztem. Azt hiszem, hogy arra ő sem számított, hogy ezzel a mozdulatával túl közel kerülünk majd egymáshoz. Erre tudtam következtetni abból, hogy ő is ugyanolyan döbbenten nézett rám, mint én rá.

Ott állt előttem alig néhány centiméterre, és... Nem láttam. Egyszerűen semmit sem láttam magam előtt, csak a boldogságtól csillogó szemeket, amikből olyan sokat kaphattam Brüsszelben. Brüsszel... Mennyire szép és jó volt ott minden! Mennyire boldog voltam akkor vele! Most, hogy döntöttem a házasságom kapcsán, végre engedtem, hogy ez az érzés bűntudat nélkül átjárja a szívemet.

Ákos annyira közel volt hozzám, hogy tisztán éreztem a bódító illatát és a lehelete édes ízét. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy megőrülök, ha nem kapok ismét a csókjából. Ő is így érezhetett, mert azonnal hátrább lépett tőlem és elengedte a karom.

- Ne haragudj, csak azt akartam mondani, hogy örülök, hogy végre jobban vagy - mondta zavartan, mintha máris megbánta volna, hogy közeledett felém. Fájdalom járta át a szívem, amiért visszatáncolt, de tudtam hogy igaza van. Még túl friss a Gáborral való szakításom, és még semmi sincs tisztázva... Ráadásul a munkahelyünkön vagyunk...

Mély levegőt vettem, és erőt gyűjtöttem, hogy magára tudjam most hagyni. Olyan érzés volt, mintha mágnesként vonzott volna magához, én pedig mégis próbáltam volna erővel elszakadni tőle. Görcsbe rándult tőle a szívem, de muszáj volt megtennem... Fogalmam sincs, hogy honnan volt hozzá erőm...

- Köszönöm Ákos - mondtam elszoruló torokkal, majd még egy lépést hátráltam tőle. Magam sem tudom, hogy valójában mit köszöntem neki... Azt hogy megbocsátott? Vagy hogy aggódott értem? Vagy talán azt, hogy volt ereje hátrébb lépni, esélyt adva nekem ezzel arra, hogy magára hagyjam?

Talán olyanok voltunk egymásnak, mint egy tükör, mert ugyanazt a fájdalmat véltem felfedezni a szemében, amit ő az enyémben láthatott. Mindkettőnknek fájt, hogy nem kaphat egyikünk sem többet, pedig majd megőrülünk a másik közelségért... Most már kristálytisztán láttam rajta azt a törődést, szeretetet és kedvességet, amit legutóbb Brüsszelben kaptam tőle.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő volt, mire nagy nehezen végre sikerült lépésről lépésre az ajtóig hátrálnom... Újra felgyulladt köztünk az az apró szikra, és az a gát, ami eddig visszatartott minket és elnyomtuk miatta az érzéseinket, mintha tovaszállt volna. E nélkül pedig szinte lehetetlennek tűnt, hogy valaha is el fogom érni azt az ajtót. De muszáj volt... Minden egyes lépés az ajtóhoz maga volt a fájdalom... Mikor a hátam mögé nyúltam és megfogtam a kilincset erősen lehunytam a szemem és próbáltam összeszedni magam, hogy lenyomjam. Nem tudom miért haboztam ennyi ideig... Talán belül azért fohászkodtam, hogy Ákos gyengüljön el és mielőtt lenyomnám a kilincset öleljen magához és ajándékozzon meg az édes, tűzforró csókjával. Még a gondolatba is beleborzongtam és egy pillanatra azt éreztem, mintha tényleg az ajkamon égne a mámorító csókja.

Egy fájdalmas pillanat volt, amikor rájöttem, hogy ez csak egy érzéki csalódás volt, és a csókja csak álom volt... Kinyitottam a szemem és láttam, hogy  ugyanott áll, ahol hagytam...

Az a csók... Úgy éreztem, hogy képtelen lennék tovább küzdeni, ezért végül utolsó erőmet összeszedve gyorsan lenyomtam a kilincset, és mire észbe kaptam volna, már a folyosón voltam.

Alig tudtam kontrollálni magam, mert úgy mentem végig a folyosón az irodám felé, mint akit fejbe vágtak. Csak hittem, hogy a Gáborral való tisztázás után könnyebb lesz minden... Dehogy lett az! Itt vagyok most a munkahelyemen és úgy sétálok az irodám felé, mint egy holdkóros, aki megzavarodott. Talán így is van, megzavarodtam... Az a kék szempár ismét megbabonázott és elvette az eszem...

Újra eszembe jutott Brüsszel és azok a csókok... Forró ölelések... Lágy érintések... Kéjes sóhajok... Egész testemben lángra gyúltam és fogalmam sincs, hogy honnan volt erőm ahhoz, hogy ne rohanjak vissza hozzá. Részemről már semmi visszatartó erő nem volt. Csak az, hogy hivatalosan és gyakorlatilag még mindig Gáborhoz tartozok... Ráadásul ez nem egy gyors folyamat, és közben nem köthetek ki azonnal valaki másnak a karjaiban... De ha már megtettem? Nem, nem, nem csaltam meg Gábort, és mivel nem sikerült még teljesen megegyeznünk a válásban, nem léphetek Ákos felé. És ő sem felém... Ezért volt ereje visszafogni magát... Arról nem is beszélve, hogy a munkahelyünkön vagyunk, és nem kockáztatjuk az állásunkat sem.

Igyekeztem végre visszanyerni a józan eszem, de alig-alig ment. Újra és újra a meg nem történt ölelésen és csókon járt az eszem, és lelkileg még mindig abban az irodában voltam. Alig tudott tudatosulni bennem, hogy végül sikerült eljutnom az irodámba és út közben szerencsésen elkerült mindenki. Vagy csak én nem vettem észre magam körül senkit...

Azonnal az asztalomhoz sétáltam és leültem a székembe. A fejemet a kezemre támasztottam és közben mosolyogva megráztam. Ilyen nincs... Ákos teljesen elvette az eszem... Megőrülök érte! Az erőm egyre fogy, és fogalmam sincs, hogy meddig leszek képes távol tartani magam tőle. Ráadásul ez neki is alig-alig megy... Mi lesz így velünk?

Következő rész