Sziasztok!
Meghoztam az első novellámat az oldalra, amiről tudni kell, hogy nem éppen vidám hangulatúra sikerült. Nem tudom, hogy mennyi köze van az írás megszületéséhez a közelgő Mindenszenteknek, de talán nem is ez a lényeg. Ha felébreszt benned valakiről egy régi szép emléket a novella és mosolyogva gondolsz vissza rá, akkor már megértek.:)
Nem szoktam dalokat ajánlani az írásaimhoz, most mégis megteszem ezt. Mint láthattátok, van az oldalon zenelejátszó, amit kedvetek szerint elindíthattok, ha akartok. Nos innen a 7. dalt ajánlanám: Enya - Athair Ar Neamh c. számát. Szerintem a hangulata tökéletesen illik ehhez a történethez.
Most viszont következzen a novella.:)
************************
Az őszi elmúlás - avagy Mindenszentek emlékére
Jeges szellő süvít végig a fák közt, és a csontomig hatol a
hidege. Komoran baktatok a kies tájon, és csendesen nézem a halk őszi erdőt
magam körül. Mindenhol némaság és fájdalom: az elmúlás az, amit érzek
mindenhol. Árad a mellettem álló hatalmas diófából és a kis virágból is a
talpam alatt. Az egyikük ideje végleg lejárt, a másik csak új ruhára készül
váltani. A nagy diófa, amit annyit megmásztam gyerekként, most magányosan,
öltözékét ledobva áll egyedül a nagy domb tetején. Az ősz kegyetlenül lecsapott
a vidékre, és mindenkinek megtépázta az aranyszínű ruháját. Most az avar az,
ami aranyban és vörösben pompázik, az susog a talpam alatt, ahogy haladok
tovább a diófa dombjától az erdő sűrűjébe. Bükk, akác, tölgy, mind csupaszon,
megfosztva éküktől pihennek a vacogó hidegben. Még a madarak kint csicseregnek
rajtuk, vagyis a hideget csak én érzem elviselhetetlennek, hisz az mégsem a
tájból, hanem valahonnan a szívem mélyéből ered. Hogy honnan? Pontosan tudom a
választ a kérdésemre, de nem akarom felfogni, vagy kimondani azt. Ám már késő…
A gondolataim már valahol messze szállnak, és meg sem
állnak, egészen addig a napig… Öt éve
történt, de olyan, mintha most is a klórszagú folyosón baktatnék. Az orromban
érzem a maró szagot, és már nem látom magam előtt a csupasz fákat. A lelkem már
máshol jár, a lelkem már valóban a kórház folyosóit rója, és közben nehéz
csomagot cipelek a kezemben. Nehéz, bár tudom, hogy nem a kezemnek súlyos a
teher, hanem inkább a szívemnek. Figyelmesen olvasom a számokat a fehér
ajtókon, míg el nem érem azt, amelyikbe az utam visz. A 246-os… Sosem
felejteném el, de hogy is tudnám? Mikor tegnap megkaptam a hírt édesapámtól,
fel sem bírtam fogni. „ – Beteg? Kórházban? Az én nagypapám? Az lehetetlen! Az
az erős, elpusztíthatatlan férfi, akire gyerekként mindig felnéztem? Nem, ő nem
lehet beteg. Agyvérzés? De hát mi az? És pont őt? Nem, az nem lehet! Ő erős,
kitartó, meggyógyul majd, én tudom!”
Lassan térek vissza a gondolataimból és végül belépek abba a
bizonyos szobába. Csend, nyugalom és beteg szag fogad az apró kis helyiségben.
Csak a tudatomban apró a szoba, mert én nyolc ágy helyet csak egyet látok.
Többször körülnézek ugyan, de aztán újra és újra ugyanarra az ágyra siklik a
tekintetem. „ – Semmi kétség, ő az. De hogy lehet ez az ember ugyanaz, mint
akivel olyan sokat játszottam gyerekként? Szinte fel sem ismerem.” A vonásai
ugyanazok, de a színe… A mindig élénk, pirospozsgás arc most hófehér, a szemek
ködösek, a tekintet pedig homályos. Csövek lógnak ki a szájából, a gyomrom
pedig görcsbe rándul. Zavartan állok ott, és még mindig fel sem fogom, hogy mi
történik. Alig érzékelem, hogy van mellettem valaki, aki tudatlanul is, de
tartja bennem a lelket. Miatta próbálok erős lenni, no meg a váratlan látogató
miatt. Nagynéném száguld be sietve a szobába, és mint aki sokat tapasztalt,
azonnal a nagypapámhoz lép. Üdvözli, puszilja, és mint egy fontoskodó anya, úgy
veszi őt kezelésbe. Óvatosan felülteti, de nagyapám nem is igazán néz rá. Látom
rajta, hogy dühíti a helyzet és utálja azt, ami lett vele. Legszívesebben
azonnal hazasietne a nagymamámhoz, ha tehetné. De nem tud… Most már nem. Tudom,
hogy miért ilyen erőtlen és ködös a tekintete, édesapám elmondta tegnap a
telefonban. Ő aztán nem akart maradni a kórházban, ezért hatalmas csatát vívott
a nővérekkel. De betegként nem lehetett sok esélye és szüksége is volt a
kórházi kezelésre. Így most a nyugtatók azok, amik még jobban korlátozzák őt.
Nagy nehezen végül felül az ágyon, pontosan arra felé
lógatva le a lábát, ahol én állok. Én is segítek neki minden erőmmel, mert ez a
nagy ember most segítségre szorul. Ahogy fogom a kezét és felém fordul megölel.
Hogy tudatosan vagy csak véletlenül? Máig nem tudom, de jól esett. Mindig a
legjobb volt a kapcsolatom vele, de sosem ölelt még meg. Ő az a fajta
távolságtartó nagyapa volt, akit a réges-régi filmekben láthatsz. Távolságot
tart, de a szívében örökre bérelt helyed van. És most megölelt. Életében először,
talán a halálos ágyán, de megölelt! Ez a gesztus többet jelentett nekem akkor
mindennél! Magát a világot, a boldogságot, mindent jelentett akkor és jelent ma
is, hogy már nincs velünk.
Fájdalmas szívvel repülök tovább az időben előre, de a
helyszín most sem változik. Még mindig ugyanabban a kórházi szobában vagyunk és
a sors sokszor úgy hozza, hogy a nagynénémmel futunk össze itt mindig. Ha
édesapám vidékről felutazik meglátogatni a nagypapámat, akkor mindig együtt
megyünk be vele a kórházba: ő, én és a láthatatlan lelki támaszom. Most is csak
hárman vagyunk, de ezúttal a lehető legkevésbé kívánt személy társaságában.
Anyáskodó, gondoskodó a nagynéném, de érzelmet, empátiát, valódi törődést sose
hallok vagy érzek a szavaiból vagy a tetteiből. Gondoskodik nagyapámról, mert
kell, de hogy szívből teszi-e? Biztosan, csak én nem érzem. Nagyapám csak
alszik, és nem merem azt hazudni a szívemnek, hogy békésen és nyugodtan teszi
ezt, mert sejtem, hogy ez is csak a nyugtatók miatt van. Erőtlen, gyenge, és
beesett az arca. A szondát még mindig nem vették ki az orrából, így azóta sem
beszélhettünk vele egy szót sem. Ha tud egyáltalán beszélni, mert még csak
ebben sem vagyunk biztosak. Nagynéném viszont csak mondja és mondja és mondja a
magáét.
- Beteg ő, gyenge, nem fog már felépülni és így csak
szenved. Egyre jobban leépül és nem lesz jobb a helyzet, nem fog meggyógyulni –
mondja fontoskodva, és én csak bólintok. Jobban megismertem őt az elmúlt pár
hétben, amikor is sokszor találkoztunk itt a kórházban. Ő az a fajta ember,
akit képtelen vagy meggyőzni arról, ha téved, nem látja be soha, ha valami nem
úgy van, ahogy ő gondolja. Így csak bólintottam a szavaira, de a lelkem belül
üvölti, hogy: „NEM! Ő jól lesz, meg fog gyógyulni és fel fog épülni!”
Ahogy a napok és a hetek csak pörögnek, úgy érzem, hogy
egyedül vagyok a lelki támaszommal. Apám is hajlik a nővére véleményére, és
gondolatban ők már temetik nagyapámat. Én viszont még nem! Én egy 20 éves lány
reménységeivel és hitével felszerelkezve állok nap mint nap a kórházi ágy
mellett és bízok abban, hogy meggyógyul. Bíznom kell ebben, különben darabokra
törnék és nem bírnám elviselni a helyzet fájdalmát. Én meglátom nagyapámnál az
apró javulásokat, és amikor végül másik kórházba kerül és végre a szondát is
kiveszik az orrából, a többiek is elkezdenek remélni. De csak ideig óráig,
addig míg nem jön egy újabb hullámvölgy és mintha újra visszaesne nagyapám.
Aztán megint jobban van, felültetjük, etetjük, mindig az, aki bent van nála.
Gondoskodunk róla, amikor csak lehet, mert a nővérke is ember és fáradt.
Negyven hasonló állapotú beteget kell ellátniuk ketten nap mint nap. Csoda,
hogy bírják. Így amikor lehet, akkor mi is bent vagyunk, megetetjük őt, ő pedig
néha próbál beszélni, de csak artikulálatlan hangokat tud kiadni. Zavartan
összenézünk mind, és nem értjük, hogy mit mond. Ő erre dühös lesz, mert
tudatában van annak, hogy mennyire összefogott most ellene a saját teste.
Mérgesen próbál mondani valamit és a düh valahogy úgy formálja az ajkain a
szavakat, hogy végre értjük! Boldog mosoly cikázik végig az arcokon, és most
megpillantom nagynéném arcán is azt, ami engem hónapok óta éltet: a reményt!
De amilyen gyorsan jöttek a szebb napok, olyan gyorsan
jönnek a fájdalmasok is. Újabb állapotromlás, újabb keserű szavak nagynénémtől
a nagypapám ágya felett. Hát senki sem kitartó, csak én?! Csak én látom azt,
hogy küzdeni akar ő, és erején felül próbálkozik?! Csak én hiszem azt, hogy meg
tudja csinálni és meg akarja csinálni?! Csak én látom, hogy nem ő a gyenge,
hanem a test, amibe zárták őt? Ő küzdene, ha hagynánk! Ő küzdene, de
támogatásra van szüksége, nem pedig a felette álmában elsuttogott halálos
ítéletekre!
Hiszek és bízok, de szinte már teljesen egyedül vagyok a lelki
társammal, aki még szintén remél. Remél, vagy csak nem akar megbántani és csak én
vagyok az, akinek olyan nehéz a búcsúzás. De hogy is lehetne búcsúzni olyantól,
aki ennyi erővel kapaszkodik belénk és az életbe?! Hogy sirathatnám és
gyászolhatnám el azt, akit a minap még én segítettem fel az ágyon és én etettem
meg?! Ő még él és velünk van! És élni fog, ha rajta múlik. Az egyetlen akadálya
a teste, ami nem akar gyógyulni úgy, ahogy kellene. Nem gyógyul úgy, mint a
lélek, aki belé van zárva…
Végül a 20 éves lány álmai darabokra törnek, és négy hónappal
később azután a bizonyos első telefon után jön a következő. Ezúttal nem az
édesapától, hanem a nagynénitől: vége, ma örökre elbúcsúzott tőlünk. Csak
csendesen bólintok a telefonba és csak annyit tudok kérdezni, hogy édesapám
tudja-e már. A válasz halk igen, és én megnyugszok. A nagynéném többi szavát
alig fogom fel és talán nem is nagyon akarom. Olyasmiket mond, hogy „jobb így
neki” meg „várható volt”, de engem már nem érdekelnek a szavai. Végre leteszem
a telefont és kitör belőlem a zokogás. Az elmúlt négy hónap reménysége és hite
egy csapásra köddé vált és elemi erővel préselt össze a fájdalom és a gyász. A
lelkem apró darabokra tört és szívem minden apró porcikája őszintén gyászolt és
próbálta elfogadni az elfogadhatatlant. Ami szinte lehetetlen…
A temetés napján is csak csendben, távol a családtól álltam
a lelki társammal, mert képtelen voltam a koporsó közelébe menni. Éreztem, hogy
még gyenge vagyok és ha oda kell mennem és hallgatnom kell a pap szavait, akkor
mint a bomba robban ki belőlem a fájdalom és ország világ előtt darabokra
török. Így csak csendben, sírdogálva álltam az ismeretlenek közt, de a szívem
ott állt a koporsó mellett, a családom mellett, és talpig éjfeketébe öltözve
gyászolt. Máig nem tudom, hogy édesapám haragudott-e rám emiatt, vagy mit
gondolt rólam. Soha nem mondtam el neki, hogy csak azért nem álltam oda, mert
gyenge voltam és nem bírtam volna tovább magamban tartani, elzárni, eltitkolni
azt a fájdalmat, amit nap mint nap csak a lelki támaszom láthatott otthon. Ő
láthatta azt a poklot és mérhetetlen kínt, amit minden nap megéltem.
A fájdalom elmúlt? Nem… Most is magába ránt és könnyek közt
írom e sorokat. Nem múlik el, csak könnyebb lesz és halványulnak a fájó napok
érzései. De pillanatok alatt vissza lehet oda röppeni, hogy ha nem is
ugyanolyan maró kínnal, de újra átélje az ember azt a fájdalmat, amit a
szeretett személy elvesztése okozott.
Az őszi táj még a szemem előtt lebeg, fájdalmasan, valósan
és olyan hidegen, mintha tényleg belőlem áradna a hűvös fuvallat. De nem, csak
a lelkemben van hideg, és ha jobban körülnézek, akkor láthatom, hogy valójában
még nincsen az a dermesztő novemberi hideg, amivel minden Halottak napja
köszönt minket. Most még süt a nap és meleg sugarai kellemesen bizsergetik a
bőrömet, csak éppen engem nem tudnak most átmelegíteni. A gondolataim messze
szállnak és most már nem egy 5 évvel ezelőtti temetés jár a fejemben, hanem a
fél évvel korábban történt búcsúzás emlékei törnek bennem a felszínre. A
helyszín ugyanaz, az idő még hidegebb, mint az 5 évvel korábban volt
alkalommal. De az út, amit bejárunk a lelkitársammal, az nem változott. Most
már együtt vannak… Most már a nagymamám is a nagypapám mellett van és újra
együtt lehetnek. A fejemben hallom most is az élcelődő megjegyzéseiket a másik
felé, amik mindig mosolyt csaltak arra a kislányra, aki közben a konyhában
játszott és őket figyelte. Szerették ők egymást, ebben biztos vagyok, de sokat
piszkálták is a másikat, de sosem gyűlöletből. „ – Az öregek már csak ilyenek –
gondoltam magamban és ma is úgy vélem, hogy ők már csak ilyenek.”
Most már valahol máshol vannak, egy talán jobb, vagy lehet,
hogy egy semmilyen helyen, ezt én nem tudhatom. Én csak annyit tudok, hogy
időközben felnőttem, ők pedig továbbléptek és elhagytak minket, mert nekik
eddig forgott a film, amiben már senki másnak nincs helye.
*
Már nincsenek veled, és már soha többé nem néznek rád
mosolyogva és nem ölelnek szeretettel magukhoz. Csak az emlékeidben érzed a
törődéssel teli, forró ölelést, mert tőlük ilyet már nem kaphatsz. De azért
újra és újra elutazol a múltba, hogy a szép emlékek megmelengessék a szívet és
csak a jóra emlékezz. A boldog pillanatokra, a közös programokra és játékokra.
És jól is van ez így. Aki már eltávozott , akármilyen fájdalmas módon, úton
tette is meg, őt el kell engedni, meg kell tanulni nélküle élni tovább, de őt
és az emlékét sosem szabad elfelejteni, de nem is tudnánk. Örök bélyeget
nyomtak a létükkel a szívünkre, amiben míg élünk, bérelt helyük lesz. Nem kell
ehhez a helyhez bérletet váltatni nekik mécsesekkel és virágokkal
Mindenszentekkor, mert az mindig ott lesz nekik. Akárhol vagy, akárhol élsz, ők
mindig veled vannak a lelkedben és a szívedben. Csak hinned kell és máris
nyugodtabb a szíved és békére lelsz.
*********************************
Nem tudom, hogy mi
mást fűzhetnék ezekhez a sorokhoz, mert azt hiszem, hogy nincs is mit. De nem
is tudok, szóval csak annyit írok most, hogy köszönöm kedves olvasóm, ha
elolvastad ezt a történetet. :)
Morwen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése